A Papageno karácsonyi ajándéka egy kis olvasnivaló – nosztalgia és időutazás a színházi fotográfia emblematikus alakjával, Keleti Évával.
A teljes interjú ITT olvasható.
Arról szólva, hogyan került a fotográfia bűvkörébe, kifejtette: „Olyannyira távol állt tőlem ez a dolog, hogy jóformán még fényképezőgép sem volt a kezemben, mielőtt másodéves kémia-fizika szakos egyetemistaként egy fotográfiai műhelybe nem kerültem. Így volt megírva. (…) Az édesapám eleinte teljesen ellenezte a fotografálást mint hivatást. Több mint egy évig nem is beszéltünk. Az ötvenes évek elején elképesztően fontos volt, hogy olyan szakmád legyen, ami stabil és biztonságos megélhetést nyújt.”
A felvetésre, miszerint saját életművével Vadas Ernő és Langer Klára szellemiségét is továbbörökítette, úgy fogalmazott: „Humanista gondolkodást, emberséget minden körülmények között, ezt tanultam tőlük. Azt, hogy az egyes témákkal csak komolyan, elmélyülten és fegyelmezetten érdemes dolgozni. A lényeg pedig, hogy nagyon kell szeretni az embereket és mindent el kell követni annak érdekében, hogy a fotóink által másokat is erre késztessünk. (…) Volt egy mondata Vadasnak, ami rendkívüli: Fiam, ha egy évben csak egyetlen kiállítási képet csinálsz, akkor boldog ember vagy. (…) Őszinte ráhangolódás nélkül egyszerűen nincs igazi fotózás.”
Keleti Éva szerint akkor több a portré egy reprodukciónál, ha a lelket és a belső tartalmat mutatja meg: “Ha elérem azt, hogy rezonáljunk egymásra, akkor pompás alkotói közösség jön létre, amely több szimpla munkánál. Ezen felül meg kell jegyeznem azt a tényt is, hogy minden egyes portrénak a kíváncsiság az alapja. Valamire kíváncsi vagyok az alanyommal kapcsolatban és a rezdüléseiből próbálom megtalálni a választ. Szerintem ez a jó portré lényege, kiindulópontja. A feltett kérdéseimre viszont már nem közvetlenül én kapom meg a választ, hanem minden esetben a befogadó, aki ezáltal alkotótárssá válik” – nyilatkozta Keleti Éva.