Az ötvenes évek óta minden jelentős magyar színész, rendező vagy író megfordult a körúti lakásban, ahol gyermekkora óta él. Negyven éve Cseh Tamást és Bereményi Gézát beszélte le arról, hogy egy boros hajnalon megkeressék Petőfi sírját, most Vecsei H. Miklóssal dolgozik. Hatvanévesen letette a gépet, majd bő negyed évszázadnyi kihagyás után ott folytatta, ahol abbahagyta. Keleti Évát kérdezte az INDEX.
A teljes interjú ITT olvasható.
Hatvanévesen, a pályája csúcsán hirtelen abbahagyta a fotózást. Egy ízben azt mondta, hogy Domján Edit példája is közrejátszott a döntésében, aki nem akart megöregedni: „Volt egy másik oka is a döntésemnek. Azt vettem észre, hogy a körülöttem élő emberekkel általában hatvanéves koruk körül kezdődnek a testi és lelki bajok. Valahogy addig tart a szavatosság. 1945-ben volt egy nagyon kedves ismerősöm, Wellesz Ellának hívták, ismert színházi fotós volt. Negyvenötben két kicsi babával bujkált, a férje munkaszolgálatban. Aztán a férjének sikerült megszöknie, és egy januári délelőtt találkoztak valahol az Újlipótvárosban. A férj alig mondta ki, hogy végre szabadok vagyunk, és jött egy golyó – nem tudni, német vagy orosz –, ami megölte. Ez a tragédia mély nyomokat hagyott bennem. Amikor én is bekerültem a színházi világba, újra találkoztam Wellesz Ellával. Gyakran hallottam a művészektől, hogy „Szegény Ella, vegyünk tőle képet. Egyedül tartja el a családját.” Én valahogy nem akartam „szegény Ella” lenni.” Ez a büszkeségféle keveredett össze bennem Domján Edit példájával. (…) Az is közrejátszott a döntésben, hogy a férjem akkor ment nyugdíjba. (…) El kellett döntenem, hogy dolgozom, és közben frászt kapok, hogy mi van vele, vagy én is kiszállok. Akkor már hatvanhárom éve voltunk házasok.”
„A fotográfia nem könnyű munka, az a része, amit én szerettem csinálni, fizikailag sem. Nem magától értetődő, hogy egy hetvenéves nő huszonöt kilós fotóstáskával a vállán rohangáljon riportokra. Előbb-utóbb megkérdezi valaki, hogy mit keres itt ez a vénasszony. Az utána következő évtizedek alatt nagyon sok mindent csináltam. Soha nem készítettem volna könyvet, nem állítottam volna össze kiállításokat, nem is kutattam volna, ha nem vonulok vissza a hivatásos fotografálástól. Ez a visszafele gondolkodás, amire maga most rákényszerít, tulajdonképpen azt is tisztázta, mitől lehetett sikeres a visszatérésem. Nem lett baj a hiányzó évtizedek miatt, mert akkor is azt csináltam, amit szerettem” – tette hozzá az alkotó.
Keleti Éva arról is mesélt, milyen sokan fordultak meg az elmúlt évtizedek alatt nála: „Ez szerencsére elég nagy lakás. Hátul van még egy szoba, ott laktak anyukámék. Amikor megszületett a fiam, ők vigyáztak rá, ha kellett. Esténként a színházi előadások után rengetegen jártak fel hozzánk. Színészek, rendezők, írók. Jó találkahely voltunk. Pénzünk alig, akinek volt egy kicsi, hozott egy üveg bort vagy valami töményebbet. Anyukám előszedett egy jókora kenyeret, a szeleteket kisütötte zsírban, jól megfokhagymáztuk, ez volt a menü. Sokszor éjjel kettőig-háromig itt volt a társaság.”
Keleti Éva most is tartja a kapcsolatot a fiatalokkal és legjobb barátjával, Pécsi Ildikóval minden reggel beszélgettek telefonon: „Hogy indul a nap, milyen gyógyszert szedünk, mit kell tennünk azért, hogy fiatalok maradjunk. Ez a csokor tulipán az ő kertjéből van. Tegnap hozta el valaki. Most egy emlékkiállítás anyagán dolgozom, ami május 22-én nyílik Gödöllőn. Az lesz a címe, hogy Pécsi Ildikó Keleti Éva szemével.”
Annak kapcsán, hogy sokan hívják munkaügyek miatt, elárulta: „Sok mindent csinálok. Vecsei Miki POKET Zsebkönyveinek színészsorozatához válogatok fotókat. Most jelenik meg a Kossuth Kiadónál egy könyv száz történettel a közelmúlt színészeiről, ahhoz is adtam képeket. Újra kiadják a Psota-könyvet, mert nagyon elfogyott. Szerintem a járvány alatt mindenki a Psota Irén szerelmi történeteit olvasta. Mindig akad tennivaló.”