Karanténban is fotóz Keleti Éva, emellett jótékonysági fotóárverésre készül, egyik ikonikus képét ajánlotta föl az aukcióra.
A Kossuth-díjas fotográfust kérdezte a Fidelio.
A teljes interjú ITT olvasható.
Azt mondta egyszer: a fotográfus szemében folyton működik a fotómasina. Ennek kapcsán elárulta: “Az soha nem áll le nálunk. Pillanatra sem lankad a figyelmünk. (…) Krízishelyzetben, nem várt szituációban kifejezetten élesedik a belső kameránk.”
Azt is elárulta, mostanában gyakran fotóz miboltelefonjával is: “Egy árnyékcsíkot, hajszálrepedést a falon, a fény játékait a tárgyakon. De ha asztalt, széket, ablakot, körtét, bármit fotózunk is, történetet mesélünk mindig. Az idő belekomponáltatja magát a képekbe. Az egyik ablakomból rálátok az Oktogonra, a villamosmegállóra, háttérben az üzletekre. Régebben akárhányszor kinéztem arrafelé, káosznak láttam a nyüzsgést, gyakran félelemkeltőnek. Manapság dermedt a körút, a szokott hangok elvesztek, a fények is mások, és ez a fura, rejtélyes csend még félelmetesebb. A teljes izoláció mintha lekettőzné az életünket, létrehoz egy párhuzamos világot, a valóságon túlit. Vagy ittenit? Ez az, amit még nem tudunk, ugyanis megjósolhatatlan, hogyan rendeződik át a világ. Minél kevesebbet mutatunk most egy fotóval, annál többet elárulunk a jelenről. Az én mai képeimről hiányoznak a fotóim amúgy állandó szereplői: az emberek.”
Arról is beszélt, a fotográfusokat a KATA adózási kedvezménye nem érinti, úgyhogy beadványban kérték a minisztériumot, próbálják ezt korrigálni. Korniss Péter pedig azzal kereste meg, hozzanak létre egy alapítványt, amelyből rászoruló fotósokat támogathatnak. Valószínűleg azt a Darvas Iván-fotót fogja felajánlani, amelyen mosolyogva integet szamárháton, miközben már tudja: börtönbe kell vonulnia, megszűnik a szabadsága.
“Szerintem mindenkit, aki eleve nem szellemi elzártságban él, foglalkoztat ma a kérdés: a világjárvány vajon a civilizáció egyik mérföldkövét jelenti-e. Van egy kis utópisztikus felhangja az egésznek, nem? (…) Annyi traumát átéltem az eltelt évtizedekben, hogy a félelem – amely persze lehet veszélyesebb korlát, mint a fizikai karantén – már nem tud megingatni. Viszont az agyam épségét szeretném megőrizni. (…) Kialakítottam a napirendemet, és rádöbbentem: ilyenkor is lehet programokat szervezni. Egész életemben fegyelmezett voltam, nem esik nehezemre betartani a saját szabályaimat.”
Arról is beszélt, hogy rendezgeti az archívumát és noha életművét már a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta, a minap kinyitott egy szekrényt és csodákra bukkant: “Még magamat is meg tudom lepni. Törőcsik Mariról találtam egy olyan sorozatot, amelyen a lányával és a vietnami fiával vannak hárman a Gellérthegyen. Nem emlékeztem erre.”