Józsa BettinaKováts AdélGyabronka JózsefTrafóSzinetár Miklós
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 1., szerda
    banner_bigBanner4

    Keleti Éva: “Már csak néhányszor kell újjászülessek”

    2021. november 24., szerda 06:08

    Fotózta Rákosit, de nem emlékezett rá, „mert nem számít”. Ugyanis az ember számít. A magyar riportfotó kilencvenéves nagyasszonyának a minap kiállítása nyílt az Eötvös 10-ben, a megnyitó előtt nagyinterjúzott Keleti Évával Nagy József a 24.hu oldalán.

    A teljes interjú itt érhető el.

    Keleti Éva elsőként arról mesélt, hogy az egyik kedvenc képe a Csordás ikrekről készült: “1952 tavaszán Kaposváron egy tanyasi asszony négyes ikreket szült. Rákosi Mátyás hatalmas csinnadrattát csapott az esemény körül, és a kommunista hatalom mindenhatóságát bizonyítandó, állami gondozásba vette a gyerekeket, mondván, az otthoni felnevelésüket nem látja biztosítottnak. Ebben az őrületben három év telt el, mire hazakerült a négy fiú. Az ön fotója abban a pillanatban készült, amikor az ikrek megpillantják az értük érkező szüleiket. Olyan ez a kép, mint egy festmény, komponálni se lehetne izgalmasabban: a hat ember hat különböző boldogság, a rohanásban két gyerek elhagyja a fél szandálját, a fák árnyékába rejtőzve, alig kivehetően ott mosolyog öt néző, nem sorolom, izgalmas, mint egy krimi, megrendítő, mint egy jó vers. Mindez azt bizonyítja, hogy a fotográfia a pillanat művészete. És én azt a pillanatot nagyon elkaptam” – mesélte a művész.

    Keleti Éva arról is mesélt, milyen volt gyakornokoskodni a Magyar Távirati Irodánál: “Örültek, hogy végre jött valaki, akivel lehet értelmesen beszélni. Ennyi év távolából pláne nem akarok bántani senkit, de hát jobbára olyan gyakornokokat kaptak, mint az a bányászlány, akit azért küldött fotósnak a párt, hogy javítsa ebben a polgári dominanciájú szakmában a munkásszármazásúak arányát. Vele sokat kegyetlenkedtek a vagány, bohém öregek: egyszer Kecskemétre küldték hajójegyet vásárolni, máskor arra utasították, hogy fotózza le, ahogy alkonyatkor a Lánchidat betolják az alagútba. Engem viszont respektáltak. A gyors fejlődésemhez jelentősen hozzájárult, hogy imádtak csajozni, inni, bulizni, így a délutáni, esti munkákat, főleg a muszokat Pap Jenő rovatvezető gyakran rám bízta, de persze az ő neve alatt jelentek meg a képeim. A legelső kiállításomon szóvá is tette valaki, hogy „te, ez a Pap Jenő fotója”, én meg pontosítottam, hogy „csak a szignó az övé”.”

    Azt is elárulta, milyen borzasztó érdekes, hogy az idő hol elmos egy kiváló képet, máskor megerősít egy tán kevésbé jót. Abban az időben, amikor híres Tímár József fotója készült, épp elege lett a színházi fotókból: “Abba akartam hagyni, úgy éreztem, a rendezők nem hagyják, hogy mást mutassak meg egy-egy előadásból, mint amit ők megálmodtak. Én viszont mindig is szerettem fölülrendezni a rendezőt, úgy voltam vele, hogy ő tálal nekem egy előadást, én pedig megértve őt kiválasztom azokat a pillanatokat, melyek a darabra, egy-egy színészre, vagy épp a rendezésre jellemzőek. Egyes színházakban úgy vártak, mint a messiást, hiszen visszajelzés volt számukra, hogy mikor csattan a gépen a zár, mert ahol expozíció van, ott pillanat is van, történik valami a színpadon. De a Nemzeti akkoriban nem volt velem ilyen befogadó, és ebben a nem túl lelkes hangulatban fotografáltam Timár Józsefet. Leadtam a tekercset az MTI-ben, másnap mondták a kollégák, hogy milyen nagyszerű lett a kép, néztem, néztem, de semmit nem láttam abból a nagyszerűségből. Másnap újra kézbe vettem, és akkor sem, harmadnap ismét, és negyednap is, és apránként megkedveltem. Aztán meghalt Timár, én pedig rájöttem, hogy az a fotográfia tényleg fontos pillanatot rögzített. A tanulság annyi, hogy mindig észnél kell lenni, meg kell látni, vagy legalábbis meg kell érezni a szituációt. Aztán csak képet kell formálni belőle.”

    Egy interjújában azt nyilatkozta, mint meglát valakit, azonnal „beméri”, és nagy biztonsággal kategorizálja, hogy jó vagy rossz ember. Erről szólva kifejtette: “Ha csak kicsit is, de hiszek az ezotériában. Gyakori élményem, hogy megérzek valamit, ami ellen rengeteg észérv szól, ám évek múlva bebizonyosodik, hogy a megérzés az igaz. Sok fotóm nem készült volna el, ha nincs ez a képességem. Kérem, ne nevessen ki egy kilencvenéves öregasszonyt, és ne gondolja, hogy ez a halál előli menekülés, de az a helyzet, hogy fiatalkorom óta érzem: vigyáznak rám odaátról.
    Pontosabban vigyáz rám az én tragikusan fiatalon meghalt nagybátyám, akihez rettentően kötődtem. Az életutamat csupa különös történet szegélyezi, olyan banális dolgok, mint hogy a lábamat egy az orvoslást Tibetben tanuló hölgy gyógyította meg, nélküle rég nem tudnék járni. A hetvenes évek közepén másfél hónapon át Indiában tanítottam. A kurzus végén fogadást adtak a tiszteletemre, és egy magas rangú állami vezető felajánlotta, maradhatok, amíg akarok, és oda utazom, ott lakom, ahol kívánom. Én viszont pánikszerűen hazamenekültem, ugyanis éreztem, még egy hét ott, s végleg magához láncol India. Azóta is távol tartom magam attól az engem megmagyarázhatatlanul vonzó világtól. (…) Egész mást gondolnak az életről, mint mi. Madrasban egy Oxfordban végzett, végtelenül művelt, tapasztalt indiai kísérőt kaptam magam mellé, mindent tudott a nyugati kultúráról, az indiairól pláne. Egyik reggel ülünk a szálloda teraszán, étkezünk, és a zabpelyhes csomagból hangyák másznak elő. Én automatikusan le akarom söpörni őket, mire a kísérőm elkapja a lendülő kezemet, hogy „asszonyom, ez is élet, vigyázzon, kérem”. Aztán egy mély beszélgetésünk során azt mondta rám, hogy „fáradt lélek” vagyok, hamarosan a Nirvánába jutok, már csak néhányszor kell újjászülessek” – mesélte Keleti Éva.

    Kortársa, Bródy Sándor nyilatkozta, hogy ő még most is gyerek, csak nem érti, mit keres egy közel kilencvenéves testben. Ennek kapcsán Keleti Éva kifejtette: “Na, ezt pont így érzem én is. Jól vagyok, de sajnos még a betegségektől mentes lassú öregedés is lefejti az emberről a földi örömöket. Bizonyos dolgokról azt hittem, képtelen lennék élni nélkülük, ma meg még csak nem is hiányoznak. Például nem járok premierre, noha korábban egyről sem hiányoztam. Az előző járványhullám után ugyan végignéztem az összes kimaradt előadást, de az sem izgatott volna, ha nem tehetem. Régen, ha megjelent egy új könyv, rohantam megvenni. Mostanában hol megveszem, hol nem. Az sem izgat. Közben tényleg pompásan érzem magam, nincs hiányérzetem, nem vagyok depressziós, még csak szomorú sem. Tudomásul vettem, hogy az élet ilyen: felszalad, elérkezik a csúcs, aztán szép lassan lebandukolunk. Mondjam azt, hogy „no problem”? (…) Mondom: no problem.”

    A teljes interjút itt olvashatják.

    A teljes interjú itt érhető el.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka