Beköltözött Ruttkai Évához és Latinovits Zoltánhoz, hogy az életükbe belesimulva mutathassa meg kapcsolatukat, személyiségüket. Amikor újrakezdte a pályát, Törőcsik Mari állt először modellt neki. A magyar fotográfia nagyasszonyát Szegő András kérdezte a Nők Lapjában. Lapszemle.
CSUPASZ LÉLEKIG
Nők Lapja 2022.07.20 – 20,21,22. oldal
„Meggyőződésem, hogy mindegyikünkben minimum két ember lakik. Az egyik a külvilágnak szól, hogy „ha azt akarjátok, hogy ilyen legyek, akkor tessék, ilyen is vagyok”. De ez nem okvetlenül esik egybe azzal, amit én magamról gondolok, érzek. A kettő között azonban jó esetben van némi átmenet, amikor adódik egy pici rés, amelyen keresztül bele lehet – olykor csak pillanatokra – látni a másik valódi egyéniségébe, lényegébe. És aztán meg is engedi, hogy elkezdjem bontogatni azt a pici rést. Biztos ismered Anna Seghers A hetedik kereszt című regényét. Nos, nekünk nem a kereszteket, hanem a lélek fátylait kell lefejtenünk. Néha megy, néha nem megy. Néha eljutok három-négy fátyolig, de tovább nem. És aztán van a világ legegyszerűbb dolga, amikor ott van velem szemben a csupasz ember. Ez millió dologtól függ” – mesélte Szegő Andrásnak Keleti Éva.
A fotóművész arról is beszélt, sokat jelentett számára, hogy lassan elfogadták, de nehéz volt elhinnie. A kérdésre, mikor érezte azt, hogy már nem neki megtiszteltetés, hanem a másiknak, elárulta:
„Akkor, amikor elkezdtek nagyon sokan megismerni. Amikor odajöttek a színházi premieren, hogy „szia, te is itt vagy?”. Amikor egyre több ember lett a vonzáskörzetemben. (…) Tizenöt-húsz ember, akikkel igazi baráti kapcsolatom van. Ugyanakkor rengeteget köszönhetek az ellenségeimnek is. Ha van ellenséged, riválisod, akkor van miért harcolni. (…) Én nagyon harcos vagyok. A zsigereimben hordom ezt. A nagybátyám volt Kabos Endre. Biztosan ismered… „
„Nekem nagyon furcsa életem volt, sok külső vihar tombolt körülöttem. 1944-ben kezdődött: Újlaki Téglagyár, elhurcolás, az onnan való megmenekülés, majd a Pannónia utcai zsidó ház. Édesapám testvérét a másik épületből lőtték be a Dunába. És ez az egész talán egy év alatt történt. Ez belém plántált egy állandó félelmet vagy egy állandó tartást, hogy felkészült legyek, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet bármi. Aztán, ugye, jött a felszabadulás. Akkor kerültem a Veres Pálné utcai gimnáziumba, ahol meg kellett küzdenem azért, hogy beilleszkedjek az úrilányok közé. Bölcsész akartam lenni, de nem vettek fel. Beleszerettem valakibe, akkor mindenáron geológus akartam lenni. Az egyetemen előre beiskoláztak minket, engem a Forte-gyárra próbáltak rávenni. Akkor mondtam, hogy hova kéne mennem fotográfiát tanulni, mert nem elég tudni alapanyagot gyártani. Na, itt változott meg az életem. Mert valami mérhetetlen szerencsével kerültem a Magyar Fotóhoz. Előtte egy pár hónappal államosították a nagy fotósokat, közéjük kerültem, és elhatározták, hogy megtanítanak fotografálni” – mesélte.
„Érdekes dolog a fotó, meg kell tanulni, mint egy szakmát. Tudni kell róla mindent. Azért, hogy amikor dolgozol, mindezt elfelejthesd. De meg kell mondanom, hogy a fotónál a szerencse majdnem ötvenszázalékos. A legjobb fotómnak elismert Extázis című könyvképem – ez a fekete nő a fehér fátylakkal – a véletlen műve, mert legalább fele részben annak köszönhető, hogy akkor ott voltam, olyan felszerelést kaptam, olyan állapotba hoztam magam, és akkor exponáltam, amikor kellett. Tehát mind a ketten kellünk hozzá. Ha ő nem táncol úgy, ahogy táncol, én nem vagyok olyan felzaklatott állapotban, mint amilyenben voltam, akkor nincs ez a kép.”
A teljes interjú a NŐK LAPJÁBAN olvasható.
CSUPASZ LÉLEKIG
Nők Lapja 2022.07.20 – 20,21,22. oldal