A Szkéné arculata az elmúlt években komoly változásokon esett át. Az azonosítható, felismerhető, kedvcsináló dizájnról, a jó plakát lényegéről a színház grafikusával, Korolovszky Annával beszélgetett Jászay Tamás a Szkéné 50 című sorozat keretében.
– A Képzőművészeti Egyetemen tanultál. Mennyire volt ott hangsúlyos a plakát mint műfaj?
– A 2000-es évek elején, amikor oda jártam, nem igazán volt fókuszban. Inkább logót, arculatot terveztünk, kiadványokat készítettünk, betűtervezést tanultunk. Volt egy tanárom, Oláh György, akivel egy szemeszteren keresztül plakátokat terveztünk, főleg Szomjas György-filmekhez. A műfaj csak később érintett meg, de az egyetemen kaptam alapokat ahhoz, hogy eljussak oda, ahol most tartok.
– Milyen a jó plakát?
– Tömör, lényegretörő, gondolkodásra késztet. Több feladata van: azon túl, hogy beharangoz egy előadást, önálló művészi értékkel, gondolattal bír. Kell, hogy a plakát titkot rejtsen, aminek a megfejtése a nézőre, befogadóra vár. És ha a néző találkozik a mögöttes tartalommal, sokkal inkább bevésődik a fejébe a plakát.
Amikor színházi előadáshoz tervezek plakátot, mindig a szövegkönyv olvasásával kezdem, közben mindenféle hatások érnek, áramolnak a gondolatok, képek, metaforák, szimbólumok. Sok skicc készül, szavakat, mondatokat jegyzek le, bármit, ami eszembe jut.
Amikor megvan az ötlet, a vizuális geg, csak utána döntöm el, milyen technikával dolgozom. Mindig egyszerűsítek és sűrítek. A legnehezebb része a tervezésnek, ami fejben zajlik, az út, amíg megtalálom a fő üzenetet, gondolatot és a legizgalmasabb játék, amikor ez testet ölt.
– A plakáttervezés az alkalmazott grafika területe?
– Igen, bár a szó szoros értelmében vett művészplakát ma már egyensúlyoz az alkalmazott és a képzőművészet mezsgyéjén. Ha jó a plakát, akkor az előadás levétele után is tovább él. Gyakran szerepeltetem ezeket a munkáimat tárlatokon, biennálékon.
– A diploma után hogyan jutottál el a színházig?
– Mindig is fontos volt a színház az életemben, de álmomban sem gondoltam, hogy itt fogok kikötni. Színházi plakátot tervezni, ami művészi értékkel bírhat, napjainkban kuriózum. Ma is kivételesnek gondolom, amit megvalósíthatok a Szkénében: nagyon ritka, hogy egy magyarországi színház ma annyira bátor legyen, hogy ne a színészek arcképével reklámozza az előadásait. Kockázatos vállalás, egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen színház van itthon.
– Miért éppen a Szkéné?
– Csóka Timivel, a színház kommunikációjáért felelős munkatársával 2012-ben egy, a Velencei Biennáléra szervezett utazáson ismerkedtünk meg. Megnézte a munkáimat, majd felkért, hogy tervezzem meg a következő bemutató, a Bányavakság plakátját. Jól sikerült, én pedig ott ragadtam. A plakátjaim eggyé váltak a Szkéné arculatával.
– A Szkéné plakátjai felismerhetőek, azonosíthatóak: ha nem olvasom el a szöveget, akkor is tudom, hol megy az előadás. Hogyan jutunk el egyetlen plakáttól egy arculatig?
– Ez sok mindenen múlik. Kell hozzá közel két tucat rendező, akikkel együtt dolgoztam az elmúlt években, és az a negyvennél több plakát, amit a Szkénének terveztem. Nagyon különböző karakterűek a rendezők a pályakezdőktől a tapasztalt művészekig.
Azt vettem észre, hogy az idő múlásával könnyebb együtt dolgozni, egymásra hangolódni.
A stílusom, plakátnyelvem megteremtéséhez kellett az is, hogy 2014-ben a Magyar Plakát Társaság (MPT) felfedezett és tagjai közé fogadott.
– Aminek szintén volt köze a Szkénéhez.
– Igen, a színház a Bartók Béla úton kapott egy kirakatot. A Társaság egy tagja figyelt fel ott a Don Quijote-plakátomra. Nem sokkal később szerveztek egy meghívásos YBL-kiállítást, ahol megnyertem a fődíjat, majd felvettek a társaságba. Sok kiállítást szervezünk itthon és külföldön is, nemzetközi alkotók plakátjait is figyelemmel kísérem, így ezeken keresztül is folyamatosan inspirálódom. A plakát műfajához az MPT idősebb generációja által kerültem igazán közel, és ma már bátrabb is vagyok ezen a területen.
– Egy plakáttervezőnek bátornak is kell lennie?
– Eleinte három-öt tervet is megmutattam a rendezőnek, de ez nem jelentett könnyebbséget: minél nagyobb a választék, annál nehezebb dönteni. Mostanában már csak egy-két tervet adok le, mert biztos vagyok benne, hogy mi a megfelelő irány. Jó esetben ez átmegy a rendezőn, ha nem, akkor addig beszélgetünk róla, míg megtaláljuk a középutat. Rengeteg inspirációra van szükségem: szeretek utazni, más kultúrákkal ismerkedni, fontosak a minőségi beszélgetések, az esti kocsmázások, találkozások, a humor, a zene, a kulináris élvezetek – ez mind lecsapódik egy-egy jól sikerült plakátban.
– Mi történik, ha a rendező mást akar? Vagy az előadás egészen másról szól, mint a plakát?
– Ilyenkor jön Csóka Timi, aki megpróbál összhangot találni, interpretálni a rendező és a produkció igényét. Nem szerencsés, ha valaki a plakátot is meg akarja rendezni, teljesen más műfajról lévén szó. A nézőt a plakát felkészíti arra, mi vár rá a színházban, de ez nem a díszlet lefotózását jelenti. És ahogy mondtam, a plakát önálló életet él: az előadás végével válik teljessé a kép.
A néző mindig az én szűrőmön keresztül találkozik először a darabbal. Nem érdekem, hogy grafikusként lenyomjam a rendező torkán az elképzelésemet, fontos, hogy a megrendelő elégedett legyen a végtermékkel. Meg kell találnunk a közös nevezőt.
– Van olyan, hogy nem jön az ihlet?
– Ilyenkor a határidő a legjobb múzsám: ha szorul a hurok, rendkívül kreatív tudok lenni, de ilyenkor az is segít, ha felállok a tervezőasztal mögül és otthagyok mindent. Elmegyek otthonról kicsit élni, kizökkenni és olyan helyzetbe hozom magam, hogy ha hazaérek az utolsó pillanatban, el kelljen készülnöm.
– Mik a plakát születésének a fázisai?
– A szöveg olvasása után jó esetben az olvasópróbára is eljutok: más úgy találkozni a szöveggel, ha a színészek szájából hallom a mondatokat, és persze a rendezőtől is jönnek egyéb iránymutatások. Aztán jön az alkotás fázisa, ami praktikusan jelentheti azt, hogy főzök vagy biciklizek, de a képek folyamatosan jönnek. Van olyan rendező, akinek elég a skicceket megmutatni, más nem tudja elképzelni ezekből, milyen lesz a plakát végső formája. Döntök a technikáról is, arról, hogy papírmetszetet csinálok, tollrajz lesz, netán megfestem vagy fotó alapú grafikát készítek.
Van, hogy kutakodom a lakásban, előszedem a régi nyomataimat, kivágok belőlük, kicsit kollázsolok: ilyenkor jön jól, ha az ember mániákusan gyűjt mindent. A III. Richárd betiltva esetében például így használtam föl a papírzacskót, rengeteg volt belőle itthon.
– Megnézed az előadásokat, amiknek plakátot tervezel?
– Persze, mindig. És többnyire elégedett is vagyok, pláne ha a plakát kéz a kézben jár az előadással. Volt olyan, hogy évekkel később elegédetlen voltam, és újraterveztem egy a plakátot. A technika változott, a tartalom nem, nekem mégis fontos volt, hogy kicseréljük.
– A tervezőnek van, lehet kedvenc plakátja?
– Nagyon szeretem a Rozsda plakátját, a Szeretett vezérünket, a III. Richárd betiltvát. A Don Quijotét nagyon merésznek gondolom, a Kohlhaast is nagyon kedvelem, de teljesen más, mint amikben most gondolkodom.
– Milyen további elágazások nyíltak a Szkénéből?
– Nagyon komoly nemzetközi és hazai sikerek. A nevemet sokan megismerték a szakmában, és nem csak itthon. Meghívnak rangos kiállításokra, zsűrizésekre és komoly barátságok is születtek már ennek köszönhetően.
A Magyar Plakát Társaság révén pedig mestereket kaptam, akik előtte hiányoztak az életemből. Ezt mind a Szkénének köszönhetem.
Szerző: Jászay Tamás