Ismét Debrecenben rendezett Pass Andrea. A Finálé munkabemutatója után beszélgetett a rendezővel az új előadásról, a témakeresésről és a pandémiáról is Vajland Judit.

A debreceni Imágóban Kafka Átváltozásához nyúltál, egy korábbi munkádban pl. Tarr Béla filmjéhez, most pedig ismét saját történetet vittél színpadra. Lehet azt mondani, hogy a karaktereid a „földön hevertek”, és csak értük kellett nyúlnod? Ha médiafogyasztók vagyunk, ha nem, vagy épp igyekszünk távolságot tartani, ezek a figurák betolakodnak az életünkbe, ott vannak a hátunk mögött. A zaklató jelenlétük, a médiumok romboló hatása sarkallt arra, hogy kreálj köréjük egy történetet?

Nyár elején belefutottam egy youTube csatornába. Elkezdtem nézni a videóit, mert volt valami mélyen nyugtalanító az egészben, meg akartam érteni. Amit ez a bizonyos csatorna közvetít, az sokak számára a vágyott tökéletesség, szépség, jólét, szeretet, harmónia. Aztán belefutottam egy TikTok szereplőbe, ami a másik véglet az önmagukat középpontba helyező tartalomgyárosok skáláján, az a fajta médiaszereplő, aki látványos sebezhetőségének, esendőségének köszönhetően hamar a nézők céltáblájává vált.

Ez a két végpont kezdett el érdekelni, hogy hogyan tudom őket egy, már-már mitikus történet két végpontjaként ábrázolni egy drámában. Valahol középen helyezkedik el az a szociálisan kiszolgáltatott fiú, akit a kereskedelmi televízió hülyegyerekként értékesít, és akinek műsorai szintén felkerülnek az online térbe. Egy különös univerzumot képeznek ezek a közösségi média szereplők, amelyben egy kisgyerek még mindig a valóságot keresi, ez lesz az ő hübrisze.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy az olyan témák motiválnak színházcsinálásra, amelyek megfejtendő kérdéseket tesznek fel számodra. Az influenszerekkel, véleményvezérekkel teli hétköznapjainkban mi foglalkoztatott? Miben látod a legnagyobb veszélyt velük kapcsolatban?

Nem sokkal azután, hogy körvonalazódott a darab témája, olvastam egy interjút Gulyás Mártonnal, aki a youTube csatornáján rendszeresen foglalkozik a médiaipar szereplőivel. Az interjúban említette Mark Fishert, akinek most jelent meg magyar fordításban a blogjaiból összeállított könyve. Rengeteg gondolata, nyelvi leleménnyel megalkotott definíciója került a darabba. Fisher szerint „a közönséget felváltotta a fogyasztó, a kulturális kalandvágyat a konformizmus, bizalmatlanságot szülve a nagy elbeszélésekkel szemben.” Ezen nekünk, alkotóknak, kötelességünk változtatni, fel kell ébreszteni a közönségben azt a bizonyos kalandvágyat, amellyel kedvet kaphat a jelentések felkutatására.

A közösségi médiában nagy követési számmal rendelkező véleményvezérek, influenszerek sokasága demoralizálja a társadalmat, és ennek nagy hatása van a mi munkánkra is, hiszen a nézői befogadói aktivitást bénítják meg a fastfoodhoz hasonlatos, könnyen emészthető tartalmaikkal. Szerencsére megtalálhatjuk ezeknek a személyeknek és tartalmaiknak a kritikusait is, de ők sajnos kisebb számban fordulnak elő.

Hamar kialakult benned a kép, miközben a témán gondolkodtál, hogy velük szemben egy érzékeny közeget, a gyerekek nevelésére, nem csupán oktatásukra hangsúlyt fektető iskola kitettségét mutasd meg?

Ez még egy másik darabötletből maradt a történetben. Eleinte a fekete pedagógiáról szerettem volna előadást csinálni, egyébként pont egy általam sok tekintetben nagyra értékelt youtuber, Paul Street adta az ötletet azzal a videójával, amelyben elmeséli az osztályfőnökével történt konfliktusát. Aztán pár hónappal később megláttam azt a bizonyos csatornát, és felülírták ezt a témát, égetőbbnek éreztem most a médiaipar hatásáról beszélni. Az iskolai közeget hasznosnak éreztem megtartani, hiszen az igazgatónő a mi történetünkben a kulturális értékek védője, ami egy erős ellenpont. Ugyanakkor megosztó pedagógiai módszerei miatt áldozatául is esik a médiának: botránnyá duzzasztott médiaszenzációt kreálnak belőle, és ezzel ellehetetlenítik a munkáját.

Manapság kezdenek cikkezni a vírusjárvány okozta pszichés nehézségekről, hogy milyen hosszútávú társadalmi hatása lehet a bizonytalanságnak, a bezártságnak. Vannak vélemények, amelyek ezt az időszakot az önmegvalósítás idejeként próbálják értelmezni, mások a háborúk okozta következményekkel és az újrakezdés nehézségével számolnak. Befolyásolt az írásban, hogy a vírus újra és újra felülírta az életünket?

A vírus engem leginkább arra figyelmeztet, hogy ember tervez, Isten végez. Meglepő módon kevésbé deprimál most ez a helyzet, mint tavasszal. Ugyanakkor nagyon kemény munka a türelem gyakorlása, de jelenleg ez a feladat. A Finálé című előadás, ahogy a címe is mutatja egy végállapotot rögzít. Bár az eredeti darabötletnek semmi köze nem volt az apokalipszishez, már akkor ez volt a munkacím. Ez maradt, ami a történetünk, illetve a jelenünk kontextusában sokkal fenyegetőbb jelentést nyert.

Hogy éled meg a nézők hiányát?

Januárban streameltük a Vígben A vándorkutyát. Ezeknél a közvetített, nézők nélküli előadásoknál úgy zárjuk le a felvételt, hogy a végén a színészek beállnak egy sorba, és lassan lemegy róluk a fény. Az a csend, ami a sötétet követte, brutális volt. Akkor éreztem igazán, hogy a világ megváltozott, és már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Még akkor sem, ha egyszer ismét nézők előtt játszhatunk.

Réti Adrienn és Tolnai Hella már szerepelt a darabjaidban, de a Finálé több szereplőjével, így az iskola igazgatóját alakító Ráckevei Annával most dolgoztál először. Hogy érezted magad a próbák során?

Felemelő, ha egy motivált színészcsapattal hoz össze az élet. Pedig nagyon aggódtam, hogy mennyire lesz rossz hatással rájuk ez a kilátástalan helyzet, hogy nem tudni pontosan, mikor lesz igazi bemutató, mennyire lesznek emiatt kedvetlenek, de ennek a nyomát sem éreztem. A kezdetektől volt valami nagyon termékeny egységesség, őszinteség, kíváncsiság és nem tudok rá jobb szót, de jóindulat a csapatban, segítő szándék egymás munkája iránt. Nagyon megszerettem őket, már most hiányoznak. És persze a stáb is, illetve Garai Judit, az előadás dramaturgja, akinek szintén szívügye volt ez a darab.

A Finálét a Jurányiban is játsszák majd rendszeresen. Szempont volt benned írás közben, hogy két különböző közegben is meg kell találja a közönségét a darab? Van egyáltalán ilyen jellegű kettősség?

Nehéz kérdés, mert az Imágónál azt tapasztaltam, hogy megosztottam a debreceni közönséget. Az én előadásaim nagyon is figyelnek a nézőkre, de ettől még célom, hogy határokat feszegessünk, hogy tabukat boncoljunk, és ez már lehet, hogy valakinek sok. Gemza Péter, a debreceni Csokonai Színház igazgatója az Imágó bemutatója után ismét meghívott a társulatához, majd amikor összeállt a fejemben az új darab, jeleztem neki, hogy a Fináléban szeretnék elmenni a falig, és ő ennek természetesen örült. Péterrel már a kezdetek kezdetén kimondtuk, hogy ezt az előadást a fővárosban is szeretnénk játszani, Kulcsár Viktória, a Jurányi vezetője lett ebben a partnerünk. Az előadás február 12-én eljutott a munkabemutatóig, ami jelen körülmények között óriási dolog, már csak a közönség hiányzik. 

Szerző: Vajland Judit