Ahogy arról korábban beszámoltunk, magyar jelmeztervezője van az érdemes művész és Jászai Mari-díjas Erkel László, művésznevén Kentaur személyében a londoni Coliseumban nemrég bemutatott, We Will Rock You címmel futó Queen-musicalnek.

A teljes interjú itt olvasható.

Kentaur elsőként arról számolt be, hogy újra kezébe vette az ecsetet, újra fest, és kiállításra készül: „Miközben a We Will Rock You turnéváltozata bejárta Angliát, Írországot és Skóciát, és ennek a folytatása lett a londoni előadás, felkérést kaptam a budapesti Madame Tussauds kiállítás látványtervezésére a felújított Palazzo Dorottyába, pár saroknyira a Vörösmarty tértől. (…) A saját színházi látásmódomat kellett egyesítenem a kiállítás anyagával. Történetmesélés szintjén egymás mellé építeni kreált háttereket. Az egész kiállításnak van egy sztorija, és minden résznek külön is.”

Nem először vett részt a színházi látványtervezés és szcenográfia kiemelkedő nemzetközi eseményén, a prágai Quadriennalén. Arról szólva, mit tapasztalt a több évtizedes múltra visszatekintő kiállításon, kifejtette:

„Nagyon sokat változott az elmúlt harminc évben a rendezvény. Számomra furcsa irányt vett. Én képzőművészből lettem díszlettervező. Olyan szakmából jöttem, ami felé most a Quadriennale a díszlettervezőket próbálja terelni. Régen a színháztervezési trendekről, újdonságokról szólt. Ma már a díszlettervezők kreativitását használja arra, hogy modern képzőművészeti alkotásokat, installációkat, környezettel kapcsolatos és akcióművészeti díszleteket készítsenek, ne pedig színházi előadások látványvilágát idézzék. Sok izgalmas dolgot láttam, de sokkal kevesebb a színházi információ, mint évekkel ezelőtt. A színházi előadást előkészítő metódusok titkairól, fortélyairól szerettem volna többet megtudni, a színfalak mögötti dolgokról. A színházi látványtervezés fejlődéséről” – mondta el Kentaur.

Januárban lesz harminchárom éve, hogy díszlettervezőként az első premierjét ünnepelte. Azóta vagy százötven előadással forrt össze a neve. Arról szólva, melyik műfajhoz kötődik erősebb szálakkal, a prózához, a musicalhez vagy az operához, elmondta:

„Nagyon szeretem a prózai előadásokat is. (…) Ha dús a sztori, azt a díszletnek is követnie kell. Hol csak jelzés szintjén, hol teljes realizmussal. Azok a nagy kihívások, ezeket jól megoldani. Szeretem is őket, mert megmászhatom velük a Mount Everestet. De a Kékestető csúcsán állni is jó. Vannak irtó nehezen megmászható magasságok, főleg az opera- és musicalirodalomban. De a prózához is szükséges a látvány. A színházi világnak egyre inkább fel kell vennie a versenyt a vetített hátterekkel, a film és a televízió elképesztően intenzív vizuális hatásaival. Nem gondolom, hogy vesztésre áll a színház, hiszen a tizenhatodik sorban is van interakció a néző és a színész, a színpadi történések között. Erre a mozi sem képes a hatvanméteres vásznával, amely a színész legfinomabb mimikáját is megmutatja kinagyítva. Az emberi vibrálás, közelség a színház legnagyobb erőssége még mindig. Ezt a film nem képes megelőzni.”