94. évében itt hagyott minket a magyar filmművészet doyenje, Hildebrand István Kossuth-díjas operatőr, a nemzet művésze, akinek nevéhez olyan legendás filmek kötődnek, mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kertes házak utcája, vagy Bódy Gábor Psychéje. Az NFI oldalán rá emlékezik Ragályi Elemér Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr.

Hol volt, hol nem volt… a horvát nemzetiségű Felsőcsatáron egy nyolcéves gyerek, akit elbűvöltek egy paraszt néni üveglapra festett képei… A diavetítővel falra vetített csodát évekig őrizte emlékezetében, s a Jézus életét ábrázoló sorozat akkor kelt életre képzeletében, mikor évekkel később barátját, aki színész akart lenni, elkísérte a Filmművészeti Főiskolára. Ha már ott volt, ő maga is felvételizett. A szláv akcentussal előadott Anyám tyúkja ugyan nem, de képzelőereje felkeltette a tanárok érdeklődését.

Radványi Géza és Balázs Béla is a tanárok közé tartozott. Az a Balázs Béla, aki utálta a bezártságot, s óráit a egyszem tanítványának a főiskola tetején, a kémények közt tartotta. Hildebrand tanára volt még Hegyi Barnabás és Fejér Tamás, majd később Eduard Tissze, Eizenstein operatőre.

1946–47-ben járunk, semmi nincs, csak a lelemény. Az ócskapiacon vett Leica fényképezőgép, egy német haditudósító gépéből vett kazetta, egy amerikai Akeli-roncsból kivett továbbítószerkezet és egy hajszárító alkatrészeiből összerakja saját felvevőgépét, amelyből úgy hullik a szikra, hogy külön fülvédőt kell hozzá használni.

És elkezd forgatni. Megszámlálhatatlan híradót, reklámot, vagy hatszáz rövidfilmet, közel száz játékfilmet – kifogyhatatlan ötletességgel és ambícióval dolgozik. A filmkészítés minden fortélya a kisujjában van.

„Ahhoz, hogy jót lehessen csinálni – mondja – tudni kell, amit a szakma megkövetel… de az alkotótevékenység akkor kezdődik, amikor a szabályokat elhagyom. De csak úgy lehet előrelépni, ha az ember ismeri azt, amitől elrugaszkodik.” Miközben szakadatlanul újít, tele van kétellyel. „Ami könnyű, az nekem eszembe se jut – mondja – bármilyen egyszerű a feladat, keresem az esetleges buktatót.”

Állandó újításaival szinte folyamatos konfliktushelyzeteket teremt önmaga számára. Hegyi Barna örökében járva – bravúrosan használja a kézikamerát. (Ezidőtájt a kézikamera használata sokak szemében szakmai szabálysértésnek számított.) De ha valaki megnézi a Kertes házak utcáját – Fejér Tamás filmje, 1962), olyan kézikamerás beállításokat láthat, amelyeket minden steadycam operatőr megirigyelhet.

Minden érdekelte, amellyel organikusan lehetett megújítani a filmnyelvet. A világon először elkészíti az egykamerás cinerama mozit, az első magyar-amerikai koprodukcióban (Az aranyfej, 1963), ritka metódusokkal kísérletezik, mint elővilágítás, kétszíneljárásos hívás – és még sorolhatnám. A korszak minden jelentős rendezőjével forgat: Gertlerrel, Jancsóval, Keleti Mártonnal, Fábri Zoltánnal, Fejér Tamással, Révész Györggyel, Székely Istvánnal, de leghosszabb munkakapcsolata és barátsága Várkonyi Zoltánnal alakul ki. (Közös munkájuk eredménye a sok közül kiemelve az Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai). Van olyan esztendő, amikor öt filmet forgat – aztán egy kis megbicsaklás. Ki tudja, miért?

Őt idézem: „Híres voltam a rossz modoromról. Soha nem tudtam simulékony diplomata lenni, ha nem értettem egyet valamivel. Mindig kényszert éreztem, hogy a magam véleményét, a magam igazát hangoztassam. Sajnos, a mai napig ilyen vagyok. Nem vagyok képes mellébeszélni.” – Aztán következik tíz év, amikor kizárólag külföldi filmeket készít: A Sztrogoff Mihály-sorozatot, a Nagy Károly-sorozatot, Mozartot, a Nagy Katalint, A Téli palota fantomjait – majd váratlanul jött Bódy Gábor Psychéje.

„Megadatott nekem, hogy ötvenéves koromban az operatőr mesterség műfajába tartozó olyan eszközvilágot próbáljak végig, amiben minden benne volt, amit egy operatőr megálmodhat magának” – S szenzációsan élt ezzel a lehetőséggel. Jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a Psyché méltó helyet kapjon a világ filmtörténetében.

Hadd mondjak valami személyest is. 1957-ben forgatta Hilda első nagyjátékfilmjét, Gerolsteini kalandot. Jómagam ebben az évben kerültem a Könyves Kálmán úti filmgyárba, ahol rövidesen világosító lettem. Ámult tisztelettel figyeltem munkáját, céltudatos, dinamikus mozdulatait. Világosító voltam a Kilenc perc című filmben is, ahol bokszcipőt öltve kézikamerázott a ring közepén, s a gong hangjára, a szorító sarkába leülve, a kamerát a saját lábára irányította. El voltam ragadtatva. Olyannyira, hogy sok évvel később, a Régi idők focijában el is loptam ezt az ötletet. Én Minarik Ede footballcipőjében kézikameráztam.

Világosító voltam Nádasy László Razzia című filmjében is, ahol, mint mindig, most is, Meltsók Jóska volt a fővilágosító, akivel külön jelbeszéddel kommunikált. 44 éjszakánk volt, s ha jól emlékszem, a Fő utcai templomban forgattuk a templomjeleneteket. Meltsók rámutatott a jobboldali mellékoltárra, és azt mondta: Ragálykám (a hiányzó i betű jelenlétéért egy életen át tartó küzdelmet folytatok) önálló feladat: Világítsa be! De aztán ügyesen! – Alulra betettem egy ötszázas spotot és bevilágítottam. Hilda, ha egyszer ott fönt megnézed a Razziát, légy szíves, vess egy pillantást a mellékoltárra, ha egyáltalán látszik a filmben, remélem, nagy hibát nem csináltam.

Hilda! 65 éve, hogy megismertelek. Azóta tisztellek és nagyra becsüllek. Úgy hozta az élet, hogy ezt soha nem sikerült személyesen elmondanom. De remélem, hogy szavaim most utolérnek.

Fellövöm Neked a felhőbe.

Forrás: NFI