Kerekes Vica, egy kis szlovákiai faluból útnak induló szeplős kislány, mára már három ország ünnepelt színésznője. Pozsonyba, Budapestre és Prágába is haza jár, ha éppen nem szülővárosában, Füleken van otthon. 16 év kihagyás után újra színházban játszik, három bemutatója közül a Don Juan, avagy az apák kínja Budapesten, a Szkéné Színházban is látható. A Theater.hu kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

„Ha valamire kíváncsi vagyok, akkor azt általában meg is lépem. Mert különben addig csiklandoz belül, amíg nem foglalkozom vele, és addig nem tudok igazán a jelenben lenni. Úgyhogy ebből a szempontból kisimultnak érzem magam” – mesélte Kerekes Vica, aki azt is elárulta, pályakezdőként sem hajtotta a vágy, hogy színész legyen.

„Füleken, ahol születtem és felnőttem, nem jártunk színházba, operába, csupán hobbi szinten találkoztam ezzel a világgal. De 18 éves koromban, nekem is el kell döntenem, hogy merre szeretnék továbbtanulni, és akkor gondolkodtam csak el azon, hogy lehet, hogy nem véletlenül találkoztam a színészettel már a középiskolában. Kíváncsi lettem, hogyha elindulok ebbe az irányba, vajon mi fog történni” – tette hozzá.

Nem vették fel elsőre felvettek a Pozsonyi Színművészeti Egyetemre: „De a 3. körig eljutottam, ami meggyőzött, hogy talán érdemes komolyabban  foglalkozni a színházzal. Ezért mentem el újra felvételizni, bár akkor sokkal kevésbé készültem már rá. A Süsüből vittem például a dalt, az Ó, ha rózsabimbó lehetnék!-et, miközben mindenki híres musicaleket énekelt. De úgy voltam vele, hogy azt szeretném megmutatni, ami őszintén bennem van. Vagy rezonálunk egymásra és kellek nekik, vagy nem. És ez számomra annyira jó élmény volt, hogy utána már így nyilvánultam meg mindenben. Nem vagyok hajlandó óriási terheket a magam vállára tenni. Vagy kell, ami eredendően bennem van, vagy nem. Persze óhatatlanul így is kell idő, amíg átlátod, hogy mi hogyan működik, és ezalatt természetesen el-elmész különböző megfelelési irányokba. Én ráadásul nem olyan vagyok, aki egyből meg tud mutatkozni, számomra több időre van szükség. De valahogy mégis mindig nyugodt voltam. Mész az úton, tapasztalsz az életből valamit, ami által fejlődsz, és ezt mindig hozzáadod önmagadhoz, aztán már ezzel együtt lépsz tovább.”

Arról szólva, hogy látszólag magától érthetődően lépegetett mindig egy-egy lépcsőfokkal előre, úgy nyilatkozott: „Az epizódokról, amik akkor kitérőknek tűntek, később mindig kiderült, hogy fontos szerepük volt a következő munkáimban. Minden mindennel összefügg. (…) Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan működik az életünk. Vajon megtörténnek-e a dolgok, akkor is az emberrel, ha ő nem tesz semmit értük? Ha nem vagyok aktív, akkor vajon jönnek-e a lehetőségek? Valamilyen lépést szerintem meg kell tennie az embernek, hogy elinduljanak vele a történések. Ahhoz, hogy tüzet tudj csiholni, kell hogy jöjjön belőled a szikra.”