Kerékgyártó Yvonne rendező a filmtámogatási rendszerről, megosztottságról és pánikbetegségről.

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.

A FOMO-nál mintha még jóval negatívabban látták volna a mai kamaszokat, fiatal felnőtteket, mint most az Együtt kezdtük esetében. Jóval szerethetőbbek ezek a karakterek, míg az ottaniak inkább ijesztők voltak. A kérdésre, optimistábbá vált-e, a rendező elmondta:
„Az Együtt kezdtüknél kész forgatókönyvet kaptam, a FOMO- ét Hartung Attilával írtuk. Nagyon más a két történet témafelvetése. A FOMO a felelősségvállalásról szól, míg utóbbi számomra – ezt rendezőként mondom – az élethazugságokról. És azokról a kis kompromisszumokról, amelyeket felnőttként meg kell kötnünk. Miközben kamaszként még nem hittük volna, hogy ezekre rá fogunk kényszerülni. (…) Mindenesetre szerintem nem annyira tisztán pozitív karakterek az itteni fiatalok, mindegyikben találtam valami kis hibát vagy titkot, ami emberivé tette őket, és ezt próbáltam erősíteni, mélyíteni a karaktereket Maruszki Balázs forgatókönyvíróval.”

Kerékgyártó Yvonne azt is elárulta, az ő gimnáziumi osztálytársai ott voltak az Együtt kezdtük díszbemutatóján: „Sőt, az egykori osztályfőnököm és magyartanárom is. A gimnáziumi osztályom a második családom, így ezzel nem volt nehéz azonosulnom. Vannak azért nálunk is, akikről nem tudjuk, mi lett velük. (…) Tényleg igazán közel állnak hozzám. És nemcsak az az érdekes, hogy velem mi történt, hanem hogy ők merre jutottak. Nagyon büszke vagyok azokra, akik felvállaltak valamilyen nagy döntést az életükben. Harmincéves korára az embernek ezeket meg kell hoznia, különben könnyen megreked. Talán nem úgy alakul az életünk, ahogy elterveztük, de attól még alakul, fejlődünk. Én is úgy képzeltem el, hogy harmincéves koromra háromgyerekes anya leszek, meg híres filmrendező. Aztán huszonöt éves koromra egy független filmmel a hátam mögött messze nem úgy alakult az élet, ahogy elterveztem. Anyagi problémák mellett elképesztő kilátástalanságot éltem meg. Soha nem gondoltam volna, hogy meg fogom tapasztalni, de meghatározó volt számomra egy pánikbetegség, ami úgy egy évig jelen volt az életemben. Szakember segítségét kértem, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az viszont segített, hogy ezután tudatosan kézbe vettem az életem irányítását, például felmértem, kik vagy mik vannak rám rossz hatással, és kikre számíthatok.”

„A látványos tüneteket produkáló megakadások összefügghetnek a rossz munkakörülményekkel, magánéleti viszonyokkal. Nehéz lehet nemet mondani, de időnként meg kell tenni, bizonyos embereket háttérbe szorítva. Az Együtt kezdtüknél számomra a legfontosabb kapcsolódási pont, hogy minden karakter egy élethazugsággal, titokkal érkezik az esküvőre, ami a történet fő helyszíne. Lehet azt mondani, hogy banális kiindulópont, de ez egy film, a történetszál pedig alkalmat ad arra, hogy ezek az emberek együtt legyenek” – tette hozzá Kerékgyártó Yvonne.

A felvetésre, miszerint sokan beszélnek a filmtámogatások bizonytalanságáról, hiszen sorra adják be a projekteket, de hiába, végül nem kezdhetnek bele egyikbe sem, úgy reagált: „Azt gondolom, a következő pár évben nagyon sok jó, független filmet fogunk látni. És bízom benne, hogy azok az államilag támogatott projektek, amelyek indulnak, szintén ki tudnak teljesedni. De ez akkor fog kiderülni, amikor látjuk őket. Egy film értékét mindig az utókor határozza meg. Kapható akármilyen nagy költségvetés, ha olyan emberek veszik körül, akikben nem tud megbízni az ember. Bárki kiszolgáltatott helyzetben lesz akkor is alkotóként. Készíthetünk viszont független filmet olyanokkal, akikről tudni, hogy ha esik az eső, akkor is tartják majd az esernyőt a kamera fölött. Fontos lenne, hogy a filmtámogatási rendszerben azok az alkotók, producerek is kapjanak lehetőséget, akik bizonyítják, hogy akár kevés pénzből is tudnak maradandót alkotni.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.