A Katona József Színház meghatározó színésze az utóbbi időben rendezőként is komoly sikereket ér el, legyen szó egyszemélyes darabról vagy éppen nagyszabású zenés előadásról. Keresztes Tamást a Nők Lapja kérdezte.

„Felettébb komolyan vettem a színházat. Kisgyerekkorom óta vágytam rá, és boldog voltam, hogy ott lehetek. Ötödikes voltam, amikor anyám beállított egy újságcikkel, amelyben kéthetes nyári színésztréninget hirdettek. Sajnos egy éve elhunyt Porcsin László,­ a Debreceni Alföld Színpad akkori vezetője, aki a tréning után meghívott a társulatába. Ott nyíltam ki, és leltem először igazán barátokra, és utólag már látom, hogy ott éltem meg azt, milyen nagy szüksége van egy embernek a közösségre, ahol teljesen elfogadják és szeretik. Innentől kezdve folyamatosan jelen voltam a színpadon” – mesélte a lapnak Keresztes Tamás, akit az egyetemre azonban csak negyedjére vettek fel. Ekkor már tudta, ha nem jut be a Színművészetire, Debrecenben akkor is várják szerepek. ­

„Érdekes, hogy arra az időre, amikor felvettek a Színművészetire, úgy emlékszem vissza, mintha egy számomra kedves regényben olvastam volna, vagy egy előző életre kellene visszagondolni. Mintha nem is én lettem volna. Aki az egyetemről kijött, az már én vagyok. (…) Mostanában érzek változást.(…) Tudatosodott bennem, hogy én már nem a fiatal színészek táborát erősítem, már mást jelentek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Ez egyfajta rádöbbenés volt, eszmélés” – tette hozzá a színész-rendező.

A rendezés mellett a díszlettervezésbe is belekóstolt. A felvetésre, miszerint olyan, mintha a színészettől elmozdult volna egy komplexebb „színházcsinálás” irányába, úgy nyilatkozott:
„Tulajdonképpen randalírozom. Engem nem a színházcsinálás érdekel, hanem a színészek. Az izgat, hogy megtaláljam, miben érzi magát a színész a legjobban, egy szerepnek azt a karakterét igyekszem előbányászni, amelyben a színész kinyílik és felszabadul. A történet érdekel, és nem az új forma. Ha úgy tetszik, valami klaszszikusabb vagy maradibb az, amit én művelek a színházban. Persze közben folyton izgalomban tart, miként lehet meglepni a nézőt, például a díszlettel. Mindig keresem, hogyan lehet a legpimaszabbul és a legegyszerűbb módon, zsinórok és mindenféle nyíló-záró szerkezetek révén a díszletet is valamiféle játékká avatni” – fejtette ki az alkotó.

Telt házzal megy a Vígszínházban a Pinokkió. A történet kapcsán kifejtette: „Ez a történet olyan, mint egy álom, amelyben nem a mi világunk logikája működteti az univerzumot, hanem Collodi tudatalattijának fogaskerekei. (…) A Pinokkió-előadás legfontosabb üzenete az, hogy születhetünk bárhova, az jelenti az igazi gazdagságot és értéket, ha tartozunk valakihez. Ha az embernek van valakije, vagy egy közössége, akkor nincs mitől félnie. Arra vágytam, hogy az egész előadásból kiérződjön: nem kell félni.”