Kern András negyven éve játssza a Vígszínházban a Játszd újra, Sam!-et, ami magyar színpadi rekord. A főhős már nem harmincéves, hanem hetvenöt. Miért mondja mégis Kern, hogy ez majdnem ugyanaz az előadás? Ki intézte el, hogy Woody Allen videóüzenetben gratuláljon neki? A színészt a 24.hu kérdezte.
A teljes interjú itt olvasható.
A Játszd újra, Sam! kapcsán Kern András úgy fogalmazott:
“Egy különbség van: az én életkorom. A darab egy fiatalemberről szól, egy harminc körüli pasasról, akit elhagyott a felesége, és most újra csajozni kezd. Hetvenöt évesen kicsit különös ilyet játszani.
De valahogy szerintem a közönség körében elterjedt, hogy ez olyan régi előadás, ami most is jó. Nem mondták azt, hogy „maga már túl öreg, hagyja ezt abba!”. Majd, ha mondják, akkor abba is hagyom.”
A kérdésre, emlékszik-e, mi került bele a darabba a pesties íz kedvéért, kifejtette:
“Nem pontosan. Volt, ami azért került bele, mert nagyon szerettük Woody Allen más filmjeit, ezért tettünk bele dialógust az Annie Hallból is. Akkoriban tudtunk „anniehallul” beszélni. Színésznőkkel sokszor beszélgettem úgy, mintha ő a Diane Keaton lenne, én meg a Woody Allen: röhögcsélve, összebeszélve, nem várva ki a másik végszavát, vagy nem pontosan a kérdésre válaszolva. Nehéz elmagyarázni, de tudtunk így hülyéskedni.”
Színészi stílusáról Koltai Tamás az 1983-as premier idején, azt írta az Új Tükörbe, „ez a stílus a maga nemében nem áll távol az új-hollywoodi realizmustól, attól a sokszor megcsodált, természetes játéktól, ami »eltünteti a színészetet«, s amiről tudjuk, hogy Kern színészi eszménye.” Arról szólva, 40 évvel később is ebben látja-e a színészi eszményét, elmondta:
“Elképzelhető, bár szegény Koltai Tamásnak egy idő után kevésszer volt igaza velem kapcsolatban. Az mégis igaz, hogy azt a színészetet szeretem, ami nem mutat meg mindent, ami kicsit eltakar. Az eszköztelenség benyomását kelti, miközben persze egy csomó eszközzel él.”
Azt is hozzátette: “Lehet, hogy hatott rám Mensáros László példája, akin alig lehetett észrevenni, hogy színészi eszközöket használ, olyan eszköztelennek tűnt. Vagy Páger Antal. Darvas Ivánt is csodáltam, Bástit, Kállayt, Törőcsik Marit. Nagy színészek mellett nőttem fel – Latinovits Zoltánt még csak ezután ismertük meg. Őket mind nagyon tiszteltem és nézegettem.
Nem úgy van, hogy megpróbáltam lemásolni a játékstílusukat, hanem magamba szívtam a sok tapasztalatot, látványt, modorosságot, szépséget, jóságot, amit kaptam tőlük, vagy leszűrtem, hogy mi nem tetszett nekem belőlük.
A főiskolán azt mondták, ne legyek parodista, legyek saját magam. Szédületesen nagy tehetségű rendező és tanár volt az osztályfőnököm, aki a Vígszínház igazgatója is volt egy időben, Várkonyi Zoltán. Ő fiatalkorában keresett színész volt, a háború után a Művész Színház alapítója. Nagyon szerettük egymást. Ez a sok minden összeadódik valamivé, amit nehezen tudok teoretikusan megfogalmazni. Ebben rengeteg ösztönösség van és szerencse, játékosság, véletlen, Isten áldása és csapása. Érthetetlen dolgok. Sztanyiszlavszkij, Brecht, Peter Brook, Gábor Miklós például tudtak írni a színészetről, színházról, tapasztalatokról, de szabályokról még ők sem. Rengeteg a titokzatosság.”
A beszélgetés során Laurence Olivier-ről is mesélt egy anekdotát: “Egyik nap eljátszotta Othellót hetvennyolcadszor. Nagyon jól ment az előadás, de a szünetben bevágta az öltözője ajtaját. Kint állt egy ügyelő, hallotta, hogy Olivier csapkod, őrjöng az öltözőben. Bekiabál: »Mi baj, Larry? Hát ma voltál életedben a legjobb!« Larry kiordított, és azt mondta: »Igen, de nem tudom, miért.« Így van ez az egész pálya.”