Kern András Kossuth- és Jászai-díjas színész, a Halhatatlanok Társulatának tagja 73 évesen is játszik, mert a színház élteti, működteti, egyben tartja. Szegő András kérdezte a Nők Lapjában.

A teljes interjú a Nők lapjában olvasható Szegő András tollából.

Kern Andrással azon a napon készült interjú, amelyen fellépett a Pál utcai fiúk előadásában. A kérdésre, szeret-e beugrani, elárulta: „Már nem… Fiatalon még más volt a helyzet, akkor még vonzott minden izgalmasnak látszó feladat, ,,ide nekem az oroszlánt is!”, de most már inkább igénylem a kényelmet, szeretem, ha előre be tudom osztani az időmet. (…) Ha egy előadás nem igazán sikerül, akkor attól szorongok, képes vagyok-e jobbra, ha meg véletlenül jól megy, akkor azon aggódom, vajon legközelebb is így lesz-e. Lehet, hogy idővel le tudom majd győzni ezt, de ez az ötven év még folytonos aggódással telt. Talán a következő ötvenben sikerül majd?”

Kern András arról is mesélt, meddig maradnak vele, miként hatnak rá a szerepei. Arról szólva, Woody Allen esetében vitte-e tovább a szerepet az életbe, nemmel felelt: „Amikor megszerettem az első filmjeit, még szó sem volt arról, hogy én fogom szinkronizálni, arról meg végképp nem, hogy játszom is majd. Akkor nagyon megtetszett a beszédstílusa, a természetessége, szabadsága, fanyarsága, és ez automatikusan rám ragadt. Később, amikor jöttek az Allen-szerepek, és egybemostak bennünket, már egyáltalán nem szerettem, ha nyakra-főre hozzá hasonlítottak. Jobban örültem volna, ha őt nevezik az amerikai Kernnek. Megy az egyik sugárúton Hollywoodban, és Sharon Stone megjegyzi Kim Basingernek, hogy mennyire hasonlít ez a pali Kernhez!”

Arról szólva, hogy fantasztikus sikerei voltak végig: a közönség tombolt, a csajok a kijáratnál várták, az emberek imádták, úgy fogalmazott: „…én meg mindig annyira ideges voltam és vagyok, hogy nem megy vagy nem lesz jó valami, és folyton az az érzésem, hogy azzal foglalkoznak, ami nem sikerült igazán. Pedig volt, van egypár olyan alakításom, ami összejött, és akkor bízni lehetne abban, hogy a többit is egy szinten azért csak megoldottam. Tudod, az is eszembe jut, hogy a korábbi évtizedekben, amikor már a színpadon voltam, nagyobb rangja, tekintélye volt a színháznak. Most már nincs akkora. Társadalmilag nem érzi az ember azt a nagy kiemeltséget. De az is lehet, hogy ez a kiemeltség nem is volt jogos, és nem is járt ki nekünk, csak el voltunk kényeztetve. Ez bonyolult kérdés… Sokszor jut eszembe a divat. Például mindig azt mondták, hogy a régi színészek milyen elegánsan öltöztek. A mostaniak meg úgy néznek ki, mint a villanyszerelők és a jegy ellenőrök. Pont az a divat, mindenki farmerben, trikóban, sportcipőben jár az utcán. Másik példa: mindenki tegeződik mindenkivel, a színházban is. Hát ez is divat kérdése, nem volt mindig így. Lehet, hogy az jobb volt, lehet, hogy ez a jobb. A fene tudja.”

A felvetésre, a lényeg akkor is ugyanaz-e, azt válaszolta: „De. Meg kell próbálni ott fönn a deszkákon héttől tízig valami olyasmit mesélni, mondani, vagy érzékeltetni, odavarázsolni, odateremteni azoknak, akik oda vesznek jegyet, és leülnek és nézik, ami őket érdekli, és ha érdekli, meghatja, megmosolyogtatja vagy esetleg megingatja őket valami, akkor az hatalmas eredmény, akkor mindegy, milyen cipőben vagy, vagy mennyire figyel oda rád egy újság, akkor azon az estén rendben lesz minden. Biztos, hogy most is vannak ilyen esték.”

Arról is beszélt, hogy immár 73 éves: „Harcolok. Nagyon élesen megmaradt bennem Tomanek Nándor, aki bölcsen abbahagyta, aztán rövidesen meghalt. Kálmán Gyuri is. Ezek azóta is rémisztő példák előttem. Bármennyi éves vagyok is, bármennyire úgy tűnik is néha, hogy elegem volt az egészből, mégis a színház az, ami éltet, működtet, ami egyben tart lelkileg és fizikailag.”

A teljes interjú a Nők lapjában olvasható Szegő András tollából.