Kern András Kossuth-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja otthonában fogadta az ART7 riporterét. Kérdezték többek között az idén hatvanéves Ki mit tud? műsorról, az első vígszínházas szerepéről, és arról is, van-e bármiféle hiányérzete pályája kapcsán. Lapszemle.
“Bár maximalistának talán nem mondanám magam. Törőcsik Mari egyszer megjegyezte: „Volt egy-két este az életemben, amivel elégedett vagyok.”. Igazi nagy színész, és persze perfekcionista volt. Hogy mitől megy jobban az előadás egy adott este, máskor meg mitől nem, nem tudom. Azt csak az igazán nagyok tudják, vagy ők sem” – mondja Kern András, akit elsőként arról faggattak, vajon egy hosszabb kihagyás után nem hiányozna-e a színház.
“Hát sajnos, azt hiszem…. Nem tudom, hogy mióta van így. Régen sem voltak lazábbak a nyarak, amikor még filmforgatásra jártam, mert épp divatban voltam a filmeseknél, vagy a szinkonrendezőknél. Ma már tulajdonképpen csak színházzal foglalkozom, illetve olykor egy-egy koncert is akad” – teszi hozzá.
A kérdésre, meddig mehet így, hogy rengeteg fellépése van, azt válaszolja: “Ameddig csak bírom! Tomanek Nándor színművész egyszer gondolt egyet, rájött, hogy fél az egésztől, abbahagyja. Egy év múlva meghalt. Kálmán György pedig azt mondta, rossz a szíve, abbahagyja. Egy év múlva meghalt. Ezek után én nem merem abbahagyni… Tulajdonképpen számomra a színház az élet, de sokszor tényleg nehéz. Márton Andris mondása, akivel Az élet mint olyanban játszom együtt, hogy háromnegyed hétkor nem jó színésznek lenni. (…) Teljesíteni kell, nagy feladat vár, nem ronthatom el a szöveget, és még jónak is lenni! Háromnegyed tízkor már jobban érzem magam. Amikor az ember meghajol, megtapsolják, esetleg sikere is van, akkor a szabadságérzet mellé egy kis jóhangulat is társul. Ez régen azt jelentette, hogy előadás után elmentünk a Fészekbe. Kicsit berúgtunk, elszívtunk úgy tíz cigarettát, és más tekintetben is vagányak voltunk. Most mindez úgy néz ki, hogy lejövök a taps után, kicsit nézelődöm, vizet iszom, aztán hazajövök és tanulom a másnapi előadás szövegét, mert az néha felejtődik már.”
Kern András arról is beszél, ha egy színésznek van neve, elvárják, hogy hű legyen hozzá. Ma már fél színpadra lépés előtt, de a színészkedéssel sosem volt gondja: “Gyerekként a lehető legtermészetesebben játszottam, ma sem látom sokkal bonyolultabbnak a mesterség lényegét, csak vannak, akik ezt elképesztő szinten képesek művelni. Ilyen Marlon Brando, Robert De Niro vagy Al Pacino.”
Arról szólva, ma mi jelenti számára a sikert, úgy nyilatkozik: “Például, ha megtalálnám az elektromos cigarettámat. Az nagy sikerélmény lenne. Persze az is jó, ha egy előadás után azt a visszajelzést kapom a közönségtől, hogy valamilyen módon meg lettek szólítva. Talán ezt akarja minden filmrendező, minden író, minden festő, zenész, fotós vagy riporter. Akik művészettel foglalkoznak, szólni akarnak valakihez.”