Kern András a karantén időszakáról, pályájáról és arról is nyilatkozott, milyen férjnek tartja magát.

A kérdésre, hosszúra nyúlik-e a pihenés,  Kern András a BESTnek elmondta: “A koronavírussal kezdődött, az első két hónapot élveztem. Reggeltől estig lustálkodtam. Egyébként nagyon szeretek olvasni, elolvastam Bereményi önéletrajzi könyvét, Rajk Lacit, Spirót. Szeretem az önéletrajzi, dokumentarista, non-fiction könyveket. Krimiket, filmeket néztem és nézek. Lövölde tér címmel meg már újból vannak koncertjeim, jólesik látni, hogy örül nekünk, szeret a közönség, amit a dalok közötti nagy tapssal fejez ki. Még sikongatnak is… “

A felvetésre, miszeribt 72 éves, az egész élete egy sikertörténet, valahogy mégsem érezni rajta a felhőtlen boldogságot, Kern András kifejtette: “A boldogság mutatása, megmutatása nekem kicsit nehezen megy. Vannak olyanok, akik, ha boldogok, sikoltoznak, nevetnek, és közben azt kiabálják, milyen boldogok. Én ennél szemérmesebb vagyok, és kicsit boldogtalanabb is. Talán családi örökség. Apám gyomorbeteg, anyám depressziós volt. Nekik minden okuk megvolt erre, nehéz életük volt. A Gondolj rám című filmemben megírtam, hogy anyámat a háború alatt, zsidó lévén, a rakpartra hajtották, hogy belőjék a Dunába. A leleményességének köszönhette, hogy túlélte. Apám a zsidótörvények, a numerus clausus miatt nem tanulhatott tovább. Bankban dolgozott, aztán osztályvezető lett a gumigyárban, majd az Egyesült Gyógyszergyárban. De nekem gyerekkoromtól kezdve irodalomról, zenéről, színházról, előadásokról, rendezésről, színészekről mesélt. Ez érdekelte. Ötéves voltam, amikor felolvasta A Pál utcai fiúkat. Tízévesen, miután már tudtam olvasni, azt mondta: most te olvasd fel nekem!  Sok családban mondogatják a gyereknek, jaj, csak színész ne legyél, az ócska, megbízhatatlan, erkölcstelen és reménytelen hivatás. Nálunk nem így volt, boldogok voltak a szüleim, hogy nagyon korán errefelé keveredtem.”

A kérdésre, nem gondolt-e arra, hogy, színházigazgató legyen, azt válaszolta: “Egyszer a Fővárosi Tanácstól akarta valaki, hogy vállaljam el az egyik színház igazgatását, nem vállaltam. Lusta voltam hozzá. Arra gondoltam, sok más feladatom van. Színész vagyok, játszom, rendezek, dalokat énekelek, paródiákat írok, szinkronizálok, filmezek. Hogy ezek mellé még egy társulat gondját is a nyakamba vegyem, hogy a közélettel is foglalkozzam, mert egy igazgatónak azzal is kell, ezek idegenek tőlem.”

Arról szólva, hogy továbbra is nagyon aktív, úgy fogalmazott: “Ami a mozgást illeti, ebben vannak hiányosságaim, az agyamat viszont folyamatosan edzem. Évtizedek óta irdatlan mennyiségű és nehéz szöveget tanulok. Mindezt a fejemben tartom, gyakorlom. Persze érzem, hogy ma már kicsit lassabban, nehezebben megy, mint, mondjuk, húszévesen, de azért megy. Ősszel lesz a Pesti Színházban egy bemutatónk, Apa a címe. Én játszom épp az Alzheimer-kórral küzdő apát. Rengeteg szöveget kell megtanulnom, már bele is kezdtem. 

Arról is faggatták, mit gondol, szórakoztató férj-e: “Szórakoztató nem vagyok, de unatkozni nem lehet mellettem. Jutka csak akkor unatkozik, amikor reggel elmegyek a színházba, és késő este jövök haza, o pedig egyedül van, illetve a kutyánkkal. Vinnie egész nap úgy megy utána, mintha egy istennőt követne. Egyébként igaza van. Jutka az!”

A teljes interjú a Best-ben olvasható.