Az Origo színházigazgatókat kérdezett, milyennek látják a Színművészetiről kikerült hallgatókat. 

Forgács Péter (Győri Nemzeti Színház), Cseke Péter (Kecskeméti Nemzeti Színház) és Besenczi Árpád (Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház) nyilatkozatára reagál a Kaposvári Egyetemen végzett Sodró Eliza színművész, a Radnóti Színház tagja.

Sodró Eliza Facebook oldalán tette közzé az alábbi sorokat:

Tisztelt vidéki színházigazgatók, akik most azt állítják, hogy a fiatalok nem akarnak vidékre menni!

Köszönöm az Origónak és a Magyar Nemzetnek tett nyilatkozataikat, mert most végre érteni vélem, mi a probléma. Hol csúszik el a kommunikáció, mi az a két külön mozi, amit nézünk.

Önök ugye a Munkáltatók, a frissen végző hallgatók pedig a Munkavállalók.
Munkáltatói oldalról teljesen jogos törekvés, hogy a legjobb képességű Munkavállalókat szeretnék az önök által vezetett intézményekbe szerződtetni. Viszont Munkavállalói oldalról is jogos igény, hogy az ember a számára legkedvezőbb Munkáltatói ajánlatot szeretné elfogadni.

A Kaposvári Egyetemen volt egy szállóige: egyik tanárunk, minden vizsgánk előtt azzal küldött színpadra minket, hogy „Gyerekek! Kápráztassanak el!”. Mi azóta is igyekszünk elkápráztatni önöket és a közönséget a játékunkkal. Cserébe viszont jogosan várjuk el, hogy önök is kápráztassanak el minket a műsortervükkel, a gondosan válogatott rendezőikkel, a méltányos bérajánlataikkal, egyszóval (ami két szó) az igazgatói kvalitásukkal.

Eddigi rövid pályám során két kőszínháznak voltam/vagyok a tagja. A szombathelyi Weöres Sándor Színháznak, Jordán Tamás igazgatása alatt, és a budapesti Radnóti Színháznak, Kováts Adél igazgatása alatt. Mindkét igazgató nagysága abban rejlik, hogy jól működő, aktív kapcsolatot tart fenn a színház egész társulatával. Egyszerűen jó érzés ott lenni, az ember szinte családtagnak érzi magát, átlátja, hogy a fizetése és a megbecsülése a befektetett munkájával egyenesen arányosan növekszik, érzi, hogy számít a szakmai fejlődése, hogy minden évben kap legalább egy olyan szerepet, ami miatt érdemes ehhez a csapathoz tartoznia. Szívesen marad ott előadás után a büfében arról beszélgetni a kollegáival, hogy hogyan lehetne jobb a jelenet. És nem rándul görcsbe a gyomra, ha az igazgatót látja közeledni a folyosón. Tiszteli őt, de nem féli. Ezek borzasztó önző szempontoknak tűnhetnek, amiből teljesen kimarad a közönség kiszolgálásának igénye, de érdekes módon a dolog fordítva működik. Egy társulat boldogság-indexe, egy-egy jóhangulatú próbafolyamat meglátszik az előadásokon, átterjed a közönségre, és a nézők elégedettek, a jegyeladás dübörög. Egy ilyen műhely híre hamar elterjed a szakmában. Hiszen nem vagyunk rosszban, négyszemközt őszintén beszélünk egymással.

A másik vonzó szempont, a bemutatott előadások szakmai minősége. Ez már nehezebb kérdés, mert itt lép képbe az ízlés, amiről ugye nem lehet vitatkozni. Annyit viszont tapasztaltam már, hogy tudjam magamról, hogy az én ízlésemtől nagy mértékben eltérő rendezésekben huzamos ideig való kényszerű együttműködés komoly lelki, mentális és fizikai károkat okozhat bennem. Higgyék el, hogy híresen izgalmas, egyedi látásmóddal és szimpatikus pedagógiával dolgozó népszerű rendezők nevének megjelenése a műsortervben, komoly vonzerővel bír egy fiatal színész számára. Garantálja a szakmai fejlődés lehetőségét.

Ha úgy érzik, minden fentebb említett színházigazgatói feladatkörnek maradéktalanul megfelelnek, és mégsem telik meg a levelesládájuk színészhallhatók felvételi kérelmével, akkor lehet, hogy a marketingben van a hiba. Bizonyos vidéki színházak kritikusokat látnak vendégül, hogy nézzék végig a repertoárt, és írjanak az előadásokról. Mindegy mit, csak menjen híre. A színművész hallgatók nagy többsége olvas kritikát és így is tájékozódik, mert azt mégsem lehet elvárni egy diákhitelből élő pályakezdőtől, hogy saját pénzből utazzon az ország legtávolabbi színházaiba. Egy magát és a szakmáját komolyan vevő színházigazgatótól, viszont el lehet várni, hogy látogassa a színészképzéssel foglalkozó egyetemek vizsgaelőadásait.

Sosem volt bennem „vidékiszony”. Most sincs. Teljesen egyetértek azzal, hogy a vidéken eltöltött évek széleskörű szakmai fejlődésre adnak lehetőséget. Az embernek minden műfajban helyt kell állnia, ezzel pedig gyakorlatilag folytatja az egyetemi tanulmányait. Ha most lennék végzős egyetemista, biztosan örömmel jelentkeznék (a teljesség igénye nélkül) Szombathelyre, Miskolcra, Szegedre, Tatabányára, Kecskemétre, Székesfehérvárra…. ugye látszik, hogy olyan intézményeket is megjelöltem, amelyek a Magyar Teátrumi Társasághoz köthetőek, tehát hogy a válogatási szempontjaim nem politikai vagy ideológiai, hanem szakmai indíttatásúak… De valójában, ha megnézzük ezeknek a számomra szimpatikus színházaknak a társulati tagjait, sok frissen végzett fiatal nevét olvashatjuk köztük, tehát minden bizonnyal azzal az indokkal utasítanák el a jelentkezésemet, hogy nincs több szabad státusz…

Remélem ezzel sikerült segítséget nyújtanom, hogy mi mehet egy fiatalember fejében. Remélem önöknek is olyan megvilágosító erejű élmény lesz ezt olvasni, mint nekem volt az önök nyilatkozatait. Kérem higgyék el nekem, hogy nem a nagyképűség és a kioktatás vágya beszél belőlem, hanem a szakmám megosztottsága miatti kétségbeesés, és a párbeszéd keresésének a lehetősége.

Szóval tisztelt vidéki színházigazgatók! Tessenek vonzó értékekkel bíró színházat csinálni, és özönleni fognak a fiatalok! Kápráztassák el őket!

Tisztelettel
Sodró Eliza

Seregi Zoltán gondolatait itt olvashatják.

Besenczi Árpád, Cseke Péter és Forgács Péter nyilatkozatát itt érhetik el.