Különböző, mégis nagyon hasonló női sorsok. Ismeretlen nők egy szomszédos országból, akikben mégis magunkra, az anyánkra, a barátnőnkre, a szomszédasszonyunkra-ismerünk. Az észak-macedón írónő, Rumena Buzsarovszka Férjem című novelláskötetéből merítve született színházi előadás kapcsán a darab szereplőivel, Levko Esztellával és Száger Zsuzsannával beszélgetett tabukról, egyetemes női sorsokról, feminizmusról és a szabad választás fontosságáról a Jelen.
A teljes interjú a Jelenben olvasható.
Rendhagyó módon nem színházi térben, hanem egy kis, budai galériában játsszák a Férjem című előadást, ami igazi női produkció. Rumena Buzsarovszka történeteit adják elő, a darabot Pass Andrea rendezte és Fajgerné Dudás -Andrea képzőművész gondoskodott az előadás látványvilágáról.
A kérdésre, hogyan lett ebből a novelláskötetből színházi előadás, Levko Esztella kifejtette: “Zsuzsával az Artificial Moon budapesti angol nyelvű színházi társulat két előadásában, a Bald Sopranóban és az Everybodyban játszottunk együtt. A közös munka folyamán merül fel bennünk a vágy, hogy létrehozzunk egy saját produkciót. Rengeteg drámát olvastunk, keresgéltük azt, vagy azokat a történeteket, amelyek rezonálnak bennünk, amelyek megmozgatnak minket, és megtalálhatjuk bennük a saját mondanivalónkat.”
“Biztos vagyok benne, hogy minden néző talál olyan pontot ezekben a történetekben, amihez tud kapcsolódni, amivel képes azonosulni, ami ismerős, vagy azért, mert vele megtörtént, vagy azért, mert a közvetlen környezetében tapasztalt hasonlót. Szerintem sokszor ezek a helyzetek, kérdések, krízisek vagy épp traumák tabusítva vannak, eltoljuk magunktól őket, hogy ezek ilyen balkáni sztorik, pedig ott vannak mindenhol, a hétköznapjainkban, ez státuszfüggetlen, csak lehet, hogy mélyebbre kell ásni értük, nyitottabbnak, őszintébbnek kell lenni magunkkal. Az előadás erős szövegei és humora talán segítenek ebben” – árulta el Száger Zsuzsa.
Levko Esztella pedig úgy fogalmazott: “Újra és újra meglep, hogy mennyire ismerős történetek ezek. Legyen szó a saját életemről vagy a környezetemről. Azt hisszük, hogy ezen már túl vagyunk, hogy ez a múlt, de szerintem ez óriási tévedés. Bizonyos berögződések, szerepkörök, férfi-női dinamikák, amik az előadásban is megjelennek, velünk maradtak, ahogy velünk maradtak a kibeszéletlen problémák is. Mert ezek a párkapcsolati problémák sokszor erről szólnak, a párok között megakadt kommunikációról, a ki nem mondott dolgokról, vágyakról, félelmekről. Van, aki nem tudja megfogalmazni, más nem meri mondani a férjének, és ott vannak a férfiak, akik sokszor szintén nem tudják megtalálni a jó szavakat ahhoz, hogy beszéljenek valamiről, ami nyomasztja őket. (…)
Ki az, aki könnyen köt kompromisszumot? Melyik az a fél, aki inkább hátralép? Ez is egy nagyon erős motívuma ezeknek a történeteknek. Úgy gondolom, hogy jellemzően inkább a nők azok, akik engednek, valamiért van is egyfajta elvárás, hogy mi legyünk flexibilisebbek. Olyannyira nem vagyunk túl ezeken a rögzült mintákon, hogy a Házasságtörés című novellából az a jelenet, amikor a rajtakapott férj a felesége arcába vágja, hogy ő keres erre a családra, ő biztosítja azt a kényelmes, gazdag életet, amit élnek, és hát mit is akar kezdeni az asszony egyedül, meg egyáltalán, mit követelőzik, más díszletek között ugyan, de nap mint nap megtörténik a közvetlen közelünkben is, a különböző fórumok anonim beszámolóinak tanulsága szerint. És talán nem is az a szörnyű, hogy megtörténik, hanem az, hogy mennyi nő ragad ebben a helyzetben, és milyen kevesen tudnak kilépni ezekből a kapcsolatokból. (…) A történetek is arról szólnak, hogy a nők szemszögéből nézve úgy tűnik, mintha csak egy út állna előttük.”
Száger Zsuzsa arról is beszélt, hogy anyaként az külön megrázó volt számára, ahogy Rumena a házasságon belüli apróbb-nagyobb, félelemből fakadó hazugságok gyerekeket érintő következményeiről ír: “Megjelennek a házasságokban ezek a pici csúsztatások, hogy jó, oké, inkább nem mondom ki, amit gondolok, csak béke legyen; vagy jó, nem megyek az anyámhoz; vagy megszülöm azt a gyereket, inkább, mint hogy bevallanám, hogy nem vágyom az anyaságra és így tovább. Ezek már önmagukban is rosszak és fájdalmasak, de ami még súlyosabbá teszi őket, az az, ahogy ez a gyerekeken lecsapódik. Ahogy ezek a folyamatok görögnek tovább, és sokszor később vezetnek tragédiához, és mindenki csak áll, hogy miként jutottunk idáig, és sem a tragédia elszenvedője nem tudja, hogy került erre az útra, sem az, aki rátette. Sokszor nem is tudatosul, hogy saját elfojtásaink okozzák a legnagyobb tragédiákat. (…) Csak hát úgy nehéz a változás irányába haladni, amikor az uralkodó politikai narratíva ennek épp az ellenkezőjét erősíti. Kétszeres erővel kell dolgozni a változásért, ha felülről azt sulykolják, hogy a nő tulajdonképpen kiszolgáltatott, az a fő feladata, hogy szüljön, a fontos dolgokban meg majd dönt helyette a férje. “
Azt is hozzátette: “Nár nagyon határozott nőnek tartom magam, de nem vallom magam feministának. Az alkotói csapatban Rumena feministaként aposztrofálja magát, Fajgerné szintén, Pass Andi viszont nem. Eleve nem szeretem az ilyen nagyon szigorú kategóriákat, az élesen lehatárolt dolgokat, mert beskatulyáz valamibe, amit én nem vallok a magaménak. Én nem szeretném férfi nélkül, vagy a férfit legyőzve megvalósítani magam. Egy stabil párkapcsolatban, egy erős férfi mellett, sőt vele együtt szeretem megvalósítani magamat. Ami időnként nem egyszerű vállalkozás, valljuk be.”
A teljes interjú a Jelenben olvasható.