November 30-án hetvenöt éves Marina Abramovic, a világ egyik legnagyobb hatású performanszművésze.

A szerb nemzetiségű Abramovic Belgrádban született. A második világháborúban partizánként harcoló, nemzeti hősként ünnepelt szülei a Tito vezette jugoszláv kormányok tagjai lettek, ezért a kislányt hatéves koráig, öccse születéséig nagyszülei nevelték. A családi nyugalmat sokáig mélyen vallásos nagyanyja jelentette számára, tőle tanulta meg a befelé fordulás, a lelkiség megélésének fontosságát. Ezzel szemben szülei a bátorságot és az akaraterőt, az élet jelentéktelenségét hangsúlyozták, azaz – miként azt egy interjúban elmondta – világnézetét egyszerre formálta a spiritualitás és a kommunizmus ideológiája. A rideg családi környezet elől a festészetbe menekült, több-kevesebb sikerrel: képein összetört teherautók és álmai nyomasztó figurái váltogatták egymást.

Képzőművészeti tanulmányait a Belgrádi Művészeti Akadémián végezte 1965 és 1970 között, két évvel később posztgraduális képzésen vett részt, Zágrábban, 1974-1975-ben az Újvidéki Művészeti Akadémián tanított.

A performansz művészet nemzetközi térnyerése a hetvenes évek elejére, Abramovic első kísérleteinek időszakára tehető. Ezen előadások sajátossága, hogy a performer saját testét használja kifejezési és közvetítő eszközként, médiumként. A gyakran előre megtervezett, gondosan kitalált eseményeket élőben, nézők előtt mutatják be, ugyanakkor – elsősorban a közönség esetleges bevonása miatt – jelentős szerephez juthat bennük a véletlen, a tervezhetetlenség, egyszeri és megismételhetetlen, közös alkotásként mutatva föl az előadást.

Hírnevét a Ritmus című, számokkal jelölt performanszai alapozták meg, amelyek valamilyen módon mindig az emberi test tűréshatárait vizsgálták. Az első, a 10. Ritmus című munkájában késekkel kopogtatott az ujjai között. Ha megsebezte magát, megállt, újrakezdte, majd a felvett hanganyagot lejátszva ismét, elölről, ügyelve arra, hogy lehetőleg ugyanott vágja meg ezúttal is a kezét, ahol már vérzett, tenyere mellett egyre terebélyesebb vérrajzolatot hagyva. A Ritmus 0-ban hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az asztalra odakészített hetvenkét darab tárggyal bármit megtehettek vele. Hamarosan lemeztelenítették, megsebezték és töltött fegyvert tartottak a fejéhez; amikor aztán letelt a hat óra és Abramovic megmozdult – a tárgyból hirtelen élő személy lett -, a bűntudattól hajtott közönség elmenekült a helyszínről. Ezek után azonban neki is sietnie kellett – késésben volt -, mert anyja, a tekintélyelvű Banica Abramovic, ekkoriban a belgrádi Művészetek és a Forradalom Múzeumának igazgatója, a 29 éves Marinának még mindig csak este tízig adott kimenőt.

Művészetében gyakran a test által közvetítve jelent meg a kulturális, a politikai élmények, egyéni vagy társadalmi traumák és tapasztalatok igazsága, olykor önsebzőn, fájdalmasan, testébe beleíródva, mint a Thomas ajkai című akciójában, amikor egy borotvával vágott ötágú „vörös” csillagot a hasába. 1997-ben a boszniai háború borzalmait megidéző, a 47. Velencei Biennálén bemutatott, majd Arany Oroszlán-díjjal elismert Balkán barokk című performansza során 1500 friss tehéncsontból álló halom közepén ülve olykor magát is megsebezve egyenként mosta tisztára drótkefével a véres csontokat, miközben szerb népdalokat énekelt.

A már Amszterdamban élő Abramovic 1976-ban találkozott a nyugatnémet Uwe Laysiepennel, akivel azonnal egymásba szerettek, s tizenkét éven keresztül éltek és dolgoztak együtt. Elmondásuk szerint mindketten levetkőzték egójukat és egyetlen entitásként gondoltak magukra, egy „kétfejű testként”, melyet úgy neveztek: „A Másik”. Főleg a férfi-nő kapcsolatot és a köztük lévő feszültséget vizsgálták; ekkor születtek azok a műveik, melyek a mai napig a kortárs művészet meghatározó darabjai. Az AAA AAA projektben a nő és férfi között dúló küzdelmet jelenítették meg azzal, hogy órákon keresztül üvöltöttek közvetlen közelről egymás arcába; de olyan előadásuk is volt, melyben hajukat összekötve, ellentétes irányba néztek mozdulatlanul, tizenhat órán keresztül. Utolsó közös, egyben kapcsolatukat lezáró munkájuk a Szeretők volt: a Kínai Nagy Fal két végéről közelítettek egymáshoz, majd kilencven nap gyaloglás után találkoztak, megölelték egymást, és elbúcsúztak a másiktól.

„Marina 2010-ben a New York-i MoMA-ban állította ki saját magát. Egy asztal mellett ült egy széken, csukott szemmel várta, hogy a látogatók leüljenek vele szembe egyesével, majd a szemükbe nézett. Volt, aki elsírta magát, volt, aki teljesen elveszett ebben a kötelékben. Marina 90 napon keresztül volt ott, az épület nyitásától zárásáig ült a széken. A művész jelen van című „tárlatra” szinte mindenki kíváncsi volt a Nagy Almában, legalábbis a kígyózó sorok ezt bizonyították. Mindenki szeretett volna a művész szemébe nézni. Erre vállalkozott volt Ulay is, aki nemcsak élettársa volt, hanem közös performanszokat is alkottak a férfi-nő kapcsolat heves érzelmeiről, bonyolultságáról, feszültségéről. A 2010-es felétel után néhány évvel, 2015-ben már közel sem ilyen békés a viszonyuk: Ulay pert indított a művésznő ellen, aki – szerinte – sajátjaként tüntette fel közös munkáikat” – számolt be annak idején a Vous.hu.

Marina erről így nyilatkozott a Magyar Narancs interjújában: „Egy dolgot biztosan megtanultam az életem során; hogy milyen pokolian nehéz megbocsátani. Különösen olyasvalakinek, aki fájdalmat okozott. De ha sikerül, többé nem kell ezt a nagy súlyt cipelni. Ulayjal szeretők voltunk, aztán ellenségek lettünk, aztán megint szeretők és így tovább. Végül megtanultam megbocsátani neki. Ulay meghalt tavaly, de még mindig nem tudtam felkeresni a sírját, mert a Covid miatt mindent lezártak. Most nyáron talán sikerül eljutnom. Nehéz kapcsolat volt a miénk, de az élete utolsó évei-ben igazi barátokká váltunk.”

A New York-i MoMAbeli találkozásuk a Youtube-ra felkerült, a megható jelenetet több mint 14 millióan nézték meg pár nap alatt. 2012-ben Marina Abramovic élete és halála címen Robert Wilson operát írt róla, melynek Antony Hegarty szerezte a zenéjét, az előadáson Abramovic partnere Willem Dafoe volt.

Rest Energy című performanszukat előadták, Ulay tartotta vissza a kilövéstől a szívére mutató nyílvesszőt. A kérdésre, rábízta-e volna az életét másra, azt felelte: “Senki másra. Minden a bizalmon alapult. Ráadásul Ulay és én ugyanazon a napon születtünk, a Nyilas jegyében. Az íj és a nyíl szinte adta magát. Sok-sok évvel később, miután a kínai nagy falon tett sétánk véget ért és szakítottunk, az egyik újságíró megkérdezte Ulayt, miért nem az ő szívére mutatott a nyíl. Azt felelte, hogy az én szívem az ő szíve is. Okos válasz, és nagyon romantikus, de hát ilyen romantikusok vagyunk.”

A kérdésre, nem bánta-e meg, hogy nem lett anya, azt felelte: „Soha. Sosem éreztem vágyat, hogy anya legyek. Sosem ketyegett bennem az a bizonyos óra. Hamar megértettem, hogy a művészethez minden energiámra szükségem van. Azoknak a nagyon sikeres művészeknek, akik anyák lettek, megtorpant a karrierjük. Talán az egyetlen kivétel Louise Bourgeois, de ő már elmúlt hatvan, a gyerekei is felnőttek, mire a művészetét megismerte a világ. Anyának lenni, életet, szeretet, tudást adni nagyszerű dolog. Nekem ugyan nincs saját gyerekem, de több mint 25 éve tanítok, rengeteg tanítványom van, sokan közülük nagyszerű művészekké váltak. Ők mind a gyerekeim.”

A világ egyik legismertebb performanszművésze 2010-ben fölkerült a CNN televízió a XX. század legellentmondásosabb művészeit tartalmazó ötös listájára. Számos díja és kitüntetése közül az utolsót idén májusban kapta, a spanyol Nobel-díjként számon tartott Asztúria hercegnője-díj művészeti kategóriájának győztese lett. Neve művészi körökben évtizedek óta fogalomnak számít, olyan rajongókat tudhat magáénak, mint Lady Gaga vagy James Franco.

Budapesten 2012-ben, a Műcsarnok szervezésében mutatták be Az üresség nyolc leckéje happy enddel című videóinstallációját. Memoárja, az Aki átment a falon, idén jelent meg magyarul.