Színészi pályájának korai, meghatározó évei kötődnek a Szkénéhez és a benne működő, ma már legendás társulatokhoz, de Péterfy Bori az énekesnőt is itt fedezte fel magában. Jászay Tamás interjúja,
– 1992-től az Arvisura tagja voltál egészen annak 98-as átalakulásáig.
– Kazincbarcikán, az amatőr színházi találkozón láttam a Piszkos Fred, a kapitányt, ami nagyon elkapott. Összebarátkoztam a társulattal, és mivel akkor épp több színésznő elment külföldre, jelentkeztem Somogyi Istvánnál, aki felvett. Korábban kétszer is felvételiztem a főiskolára: görcsös voltam, és a felvételi rendszer csak még jobban lebénított. A másik utat választottam, és egy pillanatra sem bántam meg. A Rejtő-előadásban István nekem adta Vöröskarom szerepét, de az újak mellett bekerültem a régi, nagy előadásokba is, A Mester és Margaritába, a Magyar Elektrába.
– A visszaemlékezők szerint ez nem feltétlenül az Arvisura legjobb korszaka.
– Talán nem, de ezek a csodálatos produkciók igenis éltek. Sok sikeres előadásban játszhattam a pályámon, de annyi tapsot, olyan lelkesedést, mint a Bulgakov-előadás után, kevésszer tapasztaltam. Minden alkalom egy ünnep volt.
– Milyennek látod mai szemmel Somogyi színházát?
– Meghatározó élmény volt. István kezei között nőtt fel Schilling Árpád, Pintér Béla vagy Horgas Ádám, akik mindig el is mondják, hogy mennyi módszert átvettek tőle. Az elvonulás a cserkúti házban, amit a Szentivánéji álom egyik vendégjátékáért kapott gázsiból vettek, valóságos varázslat volt. Se áram, se víz nem volt, de az előadások minőségi együttlétből születtek. A Szkénében is komoly műhelymunka folyt: mozgás- és beszédtanárok jöttek hozzánk, tréningekre jártunk, éjjel-nappal együtt voltunk. És ott volt az Arvisura „házi zenekara” Pelva Gáborékkal, akik az őrületes mennyiségű buliról gondoskodtak.
– A Szkénében más előadásokat is néztél?
– Persze, a nemzetközi fesztiválokat vagy a nyári mozgás workshopokat ki nem hagytam volna. Ma legfeljebb a Trafóban látni hasonló minőségű előadásokat, de elképzelhetetlen, hogy a művészek utána ott maradjanak tartani egy többnapos workshopot… A Szkénéből az egyik legkedvesebb emlékem mégis az Utolsó Vonal. A Piroskát Regős János a saját életéből rendezte, az előadásban a fiatalkori énjét Pintér Béla játszotta, az anyukáját Dió (Dióssi Gábor – a szerző megj.), a nagymamáját Tamási Zoli. Megkértek, hogy legyek az előadás asszisztense, amit nagyon élveztem: terelgettem a produkciót, súgtam, kellékeztem. Szomorú, hogy az UV nem érte el azt a pozíciót, amit megérdemelt volna. Megelőzte a korát stílusban, humorban, a közönséggel való interakcióban, mégis feledésbe merültek. Azon a bizonyos kazincbarcikai találkozón az őrült Csehov-átiratukat láttam Három sirály bácsi a kertben címmel. Egyszer dolgoztam is velük: Felhő (Felhőfi-Kiss László rendező, színész – a szerző megj.) rendezett egy különös Lorca-átiratot, amiben Thuróczy Szabival először játszottam együtt (ÉS, avagy egy forradalom hamis története a színház tükrében, és fordítva – a szerző megj).
– Akkor másokhoz hasonlóan te is állítod, hogy a Szkénében dolgozó társulatok nem zárt egységként léteztek.
– Egyáltalán nem, sőt a MU Színház is belefolyt valamennyire, sok előadás ott ment. Az alternatív színház szereplői összetartottak, nagyon néztük egymást, nagyon jóban voltunk. Folyamatos volt a közös együttlét és a közös alkotás, egymás figyelése.
– Az Arvisurában ismerkedtél meg Pintér Bélával is, akinél aztán rövid ideig folytattad.
– Somogyi elkezdett a sámánizmus felé fordulni, így választott darabot, és olyan alkotótársakkal akart együtt dolgozni, akik hasonlóan gondolkodtak. Érdekes szeánszokat szervezett nekünk: tűzönjárás, izzasztókunyhó, beavatási szertartások… Egyiket se bánom, de a legtöbben más utat képzeltünk magunknak, így az Arvisura ebben a formájában véget ért. Volt egy átmeneti időszak, amikor játszottam például a Merlinben és máshol. Ekkortájt indult Schillinggel a Krétakör és Pintér Béla saját társulata is, mindkettőben játszottam eleinte. Béla ’98-ban előállt azzal az őrült ötlettel, hogy a nevéből anagrammát készítve mutassuk be a Népi rablétet. Imádtuk csinálni, és az előadás nagyot robbant.
– Korábban játszottatok együtt Pintérrel?
– Persze, például a már említett Lorca-előadásban. Amikor odamentem, ő épp katona volt, A Mester és MargaritábanHorgas Ádám játszotta helyette Behemótot. Béláról legendák keringtek már akkor, a többiek zseniként beszéltek róla. Igazuk volt, ő mindent elsöprő tehetség, felfoghatatlan képességek és energiaszintek birtokában. Nem tudott úgy egy hangszert a kezébe fogni, hogy azon ne kezdjen rögtön profin játszani. Az ő története önmagában csodálatos, ahogyan meg tudta teremteni a saját stílusát és világát.
– Hívott téged-titeket a saját csapatába?
– Amikor Somogyi elment az Arvisurából, maradt egy töredéktársulat, és Béla kitalálta, hogy csinál velünk valamit. Megszületett lassan az új csapat, de beindult a Krétakör is, és volt közel két év, amikor Terhes Sanyival mindkettőt csináltuk. A Thália Régi Stúdióban lejátszottunk egy Liliomot héttől, aztán fél tíztől a Szkénében egy Kórház-Bakonyt, a POSZT-on pedig a Siráj után ment A Sehova Kapuja. És eljött a pillanat, amikor Béla és Árpád is leültetett minket, hogy válasszunk.
– És ti a Krétakört választottátok.
– Igen, miközben Bélával is iszonyú izgalmas volt együtt dolgozni. Új, humoros, különleges volt, amit minimálpénzekből csinált: mi varrtuk a jelmezeket, együtt csináltuk a díszletet is. A saját életét, a személyes történetét beletette az őrületes, szürreális történeteibe. Bátor poénjai voltak, olyanok, amikre évtizedekkel később is emlékszem.
– Közben más, Szkénéhez kötődő produkciókban is felléptél.
– Harsányi-Sulyom László csinált egy izgalmas előadást Szorító címmel Brechtnek A városok sűrűjében című darabja alapján. Egy bokszringben játszódott, Lukáts Andor, Huszár Zsolt is játszott benne, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni. Ez volt az énekesi pályám indulása is: ott éreztem meg először az éneklés erejét. Még az akkor teljesen más utakon járó Andrási Attila is rendezett. Bereczky Péter pedig az Emberfordulót csinálta meg.
– De akkor már dolgoztál Schillinggel is.
– Megcsinálta A nagy játékot, amiről sütött, hogy teljesen más világ, mint Béláé. Vad, kamaszos, nagyon élvezetes volt. Megtalált minket a Toronykúttal, aminek a létrehozása hasonló volt az Arvisura előadásaihoz: egy vadászházba elvonulva impróztunk. Árpád elégedetlen volt a végeredménnyel, négy előadás után levette. Vagány dolog, hogy ilyen fiatalon már meg merte ezt lépni.
– Schilling mellett neked, Terhes Sándornak és Scherer Péternek is az Arvisura volt a kályha. A krétakörös időkben megnyilvánult valamiben a közös örökség?
– Nem volt idegen a nap huszonnégy órájában közös létezés, ahol mind alkotótársak voltunk. Az elvonulásoktól, a hetekig tartó közös improvizálástól nem ijedtünk meg, mert ismertük és tudtuk, mi sülhet ki belőle. Pepével és Sanyival rengeteget játszottunk már együtt akkorra. Ez elvághatatlan kötelék, de nem a szó hagyományos értelmében vett barátság: a szakmai-társulati együttlét különleges minőségű kapcsolat.
– Mit vittél magaddal a Szkénéből?
– Azt, hogy színész lettem, hogy ki tudtam nyílni, bátorságot tudtam meríteni ahhoz, hogy jó legyek végre a színpadon. Ez sokáig nehezen ment, a félelmeim erősebbek voltak, de ezeknek az éveknek köszönhetem, hogy ez elmúlt. Sokszor rácsodálkozom, hogy akikkel együtt indultam, micsoda karriert futottak be: óriási ajándék, hogy huszonéves koruktól kezdve ismerhetem őket, és a szemeim előtt lettek azok, akik. A Szkéné felszabadító közeg volt, és abban, hogy hozzájuk hasonlóan én is meg tudtam valósítani az álmaimat, komoly szerepe volt.
Szerző: Jászay Tamás