SZFETörőcsik MariSzervét TiborMolnár FerencDuda Éva Társulat
  • facebook
  • instagram
  • 2020. november 27., péntek

    “Most tehetünk egy fontos lépést” – Király Dániel Vígszínházról, visszaélésről

    2020. március 13., péntek 15:43

    Király Dániel Junior Prima-díjas színész, a k2 Színház csapatának tagja évekig dolgozott pályakezdőként a Vígszínházban. Az alábbiakban az ő írására hívjuk fel a figyelmet, amelyben kísérletet teszek arra, hogy minél pontosabban megfogalmazza a bennem kavargó érzéseket és gondolatokat.

    Király Dániel sorai:

    Szeretem Eszenyi Enikőt. Nem az alkotót, az most mindegy. Az embert. Négy évadon át voltam a Vígszínház társulati tagja, s ez idő alatt az iránta érzett szakmai tiszteletem mellett egyfajta bajtársi szeretet alakult ki. Szeretem a humorát, az érzékenységét. Ezt ő is tudja, és amennyire én tudom, ő is szeret engem, mégpedig többek között éppen amiatt, hogy mindig az igazat mondom. „Igaz” alatt azt értem, amit abban a pillanatban éppen igaznak gondolok – ennél többet ember nem tehet az őszinteségért, hiszen tévedni emberi dolog.

    Azt hiszem, felesleges lenne ecsetelnem, hogy milyen apropóból születik ez az írás. Aki ezt érdeklődve olvassa, az úgyis tudja, miről van szó.

    Napok óta egyre erősebb viharként dúl bennem ez az ügy, és a volt vígesek közös nyilatkozatának megjelenése óta – pontosabban nagyjából egy órával a megjelenése előtt óta, hiszen engem is elsők között kerestek fel – mind erősebben érzem, hogy meg kell nyilatkoznom. Most tehát kísérletet teszek rá, hogy minél pontosabban megfogalmazzam a bennem kavargó érzéseket és gondolatokat.

    A nyílt levelet nem írtam alá. Nem azért, mert nem érzem magaménak a benne foglaltakat. Azért nem írtam alá, mert sokkal bonyolultabb az egész ügyhöz való viszonyom annál, hogy tiszta lelkiismerettel be tudjak állni egy négymondatos nyilatkozat mögé – bármennyi is fontos üzenet. Hiányérzetem volt.

    Pedig igen, az én távozásomban is szerepet játszott az Eszenyi Enikő által gyakorolt verbális erőszak. Nem ez volt az egyetlen oka, de hozzájárult. Korábbi interjúimban úgy fogalmaztam, hogy feloldhatatlan konfliktusaim alakultak ki a vezetőséggel. Ezek a konfliktusok nem kizárólag, de többek között olyan esetek nyomán képződtek, amilyenekről Fenyvesi Lili beszélt a 24.hu-nak – hiszen abban a próbafolyamatban magam is részt vettem.

    Az említett verbális erőszak, ami hozzájárult a felmondásomhoz nem velem szemben valósult meg. Tanúja voltam. A négy év alatt számtalanszor. Voltak enyhébb, közvetettebb esetek és voltak egészen döbbenetesek is. Akkor sem gondoltam, és most sem gondolom, hogy bármely esetben a verbális erőszaknak a legcsekélyebb pozitív hatása lett volna; emelte volna az elszenvedő munkatárs munkájának, s ezzel a készülő előadásnak színvonalát. Akkor sem gondoltam, és most sem gondolom, hogy a nyilvános megalázás, a testalkatra tett bántó megjegyzések vagy adott esetben egy tapasztalatlanabb kolléga erőszakos kioktatása valamely nagyobb érdeket szolgálhat. Akkor sem hittem, és most sem hiszek annak a színháznak a létjogosultságában, amely a kívánt művészi színvonalat vagy hatást a résztvevők abúzálásának eszközén keresztül igyekszik megvalósítani.

    Mégis: felemeltem a szavam ezen módszerek ellen? Nem. Kikértem magamnak, hogy a munkatársaimat bántalmazzák? Nem. Éreztem, hogy akivel éppen történik, az úgy érzi, hogy bántják, hogy ő éppen sérül, méghozzá bizonyos esetekben súlyosan sérül; lelkileg, természetesen. És nem tettem ez ellen semmit, bénultan álltam, és később úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben segédkeztem az abúzushoz. A Vígszínházban töltött éveim alatt újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogy mi az én felelősségem ezekben az esetekben; és mit tehettem volna, illetve mit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam azt, amiről a legcsekélyebb kétség nélkül éreztem, hogy helytelen, mi több, veszélyes. Válaszom nem volt, csak mardosó bűntudatom.

    Nem bánom, hogy nem írtam alá a nyilatkozatot, de szeretném hangsúlyozni, hogy örülök, és rendkívül fontosnak tartom, hogy megszületett. Mert ennek folyományaként indulhat el egy párbeszéd a hatalommal való visszaélésről, a verbális erőszakról, amelyek megfoghatatlan és nehezen behatárolható fogalmak, de többek között éppen a megfoghatatlanságuk miatt elkerülhetetlenül fontos, hogy beszéljünk róluk. Meggyőződésem, hogy az előbb említett kérdésekre a választ, amelyet magamban kerestem, azért nem találtam, nem találhattam meg, mert nem bennem rejlik, hanem mindannyiunkban, pontosabban a párbeszédben. A tapasztalatcserében, az élmények megosztásában. Hiszen a közös állásfoglalás csak a rajtvonal volt, a lényeg most következik, és a folyamat már elindult: azóta mindenki egyenként arról beszél, hogy hogyan élte meg ezeket az eseteket, nem feledkezve meg a saját felelősségéről.

    Az én megnyilvánulásom célja, hogy megosszam a felismerést: ezt a problémát csak együtt tudjuk megoldani. És „együtt” alatt nem csupán a közvetlen és közvetett áldozatokat, hanem az elkövetőket is értem.

    Eszenyi Enikő nem egy elvetemült, gonosz boszorkány. Senki nem állítja, hogy az; sem az én írásomnak, sem a közös nyilatkozatnak, sem a korábbi beszámolóknak nem célja, hogy ezt a képet alakítsa ki róla. Meggyőződésem, hogy amikor bántott valakit, nem azért tette, mert mások bántásában élvezetét leli. A cél nem karaktergyilkosság. A cél nem az, hogy Enikő megbűnhődjön.

    A cél az, hogy a hatalommal való visszaélés ne történhessen meg. Nem csak a következő öt évben, nem csak a Vígszínházban, nem csak a színházi szakmában: soha, sehol.

    Ehhez pedig egy út vezet: egy közös út, amelynek során együttérzéssel és megértéssel fordulunk egymás felé. Amelynek során elfogadjuk, hogy az átélt és java részben feldolgozatlan – hiszen kibeszéletlen – traumák nyilvánosság elé tárása borzasztó nehéz és embert próbáló, ahogy azt is elfogadjuk, hogy a trauma okozásának elismerése legalább ennyire nehéz és ugyanúgy bátorságot kíván. Amelynek során nem számon kérjük a bántalmazást vagy a hallgatást, hanem feltárjuk, és igyekszünk megérteni az okokat. Amelynek során egyenrangú partnerként, és az első indulattól egy lépést hátralépve tekintünk egymásra – és önmagunkra.

    Hiszem, hogy ez lehetséges – ha nem hinném, ez az írás nem született volna meg. Természetesen nem táplálok hiú ábrándokat: nem most fog örökre megszűnni a hatalommal való visszaélés jelensége. De most tehetünk egy fontos lépést afelé, hogy mi, akik valamilyen módon részesei vagyunk ezeknek a történéseknek, a jövőben felismerjük az éppen megvalósuló hatalommal való visszaélést – és jelen időben tudjunk tenni ellene.

    Király Dániel

    Király Dániel Facebook oldalát itt követhetik.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -