O. Horváth Sári író-rendező előszeretettel emel be a drámáiba popkulturális utalásokat és ikonokat (Hitler ABBA-t énekel, Nobody Fucks with Madonna), ez a közeg, ahogy minden, ami ezzel jár, ehhez tapad, fontos táptalaja írói és rendezői megnyilatkozásainak. Vele ellentétben Cseri Hanna színházi emberként, pontosabban bábművészként, bábrendezőként halad a koncertszínpad, az énekesi-dalszerzői karrier felé. Két fiatal művészegyéniség, két egymást nem keresztező alkotópálya, de egy közös hívószó: a popkultúra. A Színház.net kérdezte a két alkotót.

(…)

Mennyire kell lebontani a negyedik falat a színházban? És mivel lehet ezt elérni, gondolkodtatok már rajta?

OHS: Most éppen próbálunk egy előadást, amiben cél volt, hogy legyen közvetlen kapcsolat a nézőkkel, hogy megszólítsuk őket, közvetlenül nekik meséljük el a történetet. Kíváncsiak voltunk, hogy ez mit vált ki, hogyan zárja el a kilépés lehetőségét is, mert az emberek még mindig jobban szeretnek a sötétben figyelni. Kísérletezni kell ahhoz, hogy ez elkezdjen jól működni.

CsH: A befogadói attitűd is más, máshogy ülsz be egy színházi előadásra, és más lelkiállapotban mész el egy koncertre, ahol nem érzed, hogy valamilyen viselkedési normának kell megfelelned. Egy koncertlátogató sörözik, üvölt, táncol, jól érzi magát. Teljesen lelazult állapotban tudja befogadni azt, amit adsz neki, és jó esetben ismeri is a dalokat, ezért is ennyire eufórikus. Ezt a határt nagyon nehéz átlépni a színházban.

OHS: Egyébként a koncert is megadja a terepet a biztonságos szemlélődéshez. Aki ki akar válni, megteheti, és lehet, hogy ez is egy kulcs. Már a jegyvételnél van választási lehetőség, mert ha a küzdőtérre veszek jegyet, három órát állni fogok, ha meg máshová, akkor leülhetek, és úgy is tudom hallgatni a koncertet. Tombolni mindig drágább. Vagy csak külföldön?

CsH: Zenét mindenki hallgat, színházba nem mindenki jár, kiszámíthatatlanabb, hogy énekes előadóként és zenészként kikkel fogsz találkozni egy koncerten.

OHS: Ebből a szempontból a zene egyértelműen tömegtermék…

CsH: És sokkal zsigeribb élmény is, mert azonnal hat. Kevésbé intellektuális a befogadás folyamata, mint egy színházi előadásnál.

OHS: Akkor is hat, amikor nem akarod, például egy reklámban. Az előadók egyre nagyobb és nagyobb terekbe költöztetik a koncertjeiket, mert egyre nagyobb tömegeket vonzanak. Érdekes lehet megfigyelni, hogy mikor hol voltál, és az adott zene éppen akkor, abban az adott térben kiket vonzott be. Követed ezt tudatosan, Hanna?

CsH: Figyelem, hogy a zeném kiket talál meg, és tényleg nagyon változatos. Azt is érzékelem, hogyan növekszik az érdeklődés iránta. A lemezbemutató koncerten a Turbina kistermében még csak százhúszan voltak, mert annyian fértek be, de a Fishing on Orfűn már a nagy fehér sátorban koncerteztünk, ahol nagyon sokan lettek hirtelen. Éreztem, hogy máshogy kell viselkednem, mást kell csinálnom ahhoz, hogy megőrizzem a produkció intimitását. A színpad növekedésével ez egyre nehezebb, mert van fülmonitor, van köztünk egy kordon, és máris kicsit elszeparálva érzed magad. Teljesen más, mint amikor szó szerint egy levegőt szívok a közönséggel, és még az emberek szemében megcsillanó könnycseppet is látom.

Ez a színházban is megvan, nem? Nem mindegy, hogy stúdiótérben, a Radnóti színpadán vagy a Vígben játszik vagy rendez az ember.

CsH: Igen, csak azzal a különbséggel, hogy a színházban mindig tudom, hogy hova, milyen színpadra készítem a darabot. A koncertnél meg ugyanannak a produkciónak kell folyamatosan adaptálódni. A koncert zenei anyaga nem változik olyan tempóban, mint a színpad mérete, ezért ugyanazokat a nagyon személyes dalokat nagyobb nézőszám előtt kell ugyanolyan intimitással előadni. Egy nagyobb színpadon sokkal többet kell mozogni, jövök-megyek, táncolok, aztán a végére már szinte nem kapok levegőt. Ezért kell edzeni!

OHS: A szegedi Dóm tér színpadára mondják azt, hogy nem állhatsz meg, mert eltűnsz. Ha valamit érzékenyen kell mondanod, akkor is menned kell, mert abból tudják, hogy te vagy az, aki beszél, akkora a színpad és a nézőtér is.

Mennyire más kis térben színházat csinálni, mint nagyszínpadra írni és rendezni? Milyen eszközökben különbözik a kettő?