Kiss Marit a Fidelio kérdezte pályájáról, Szombathelyről, szabadúszásról és arról, miért tanult meg egyetlen éjszaka alatt lószállító utánfutót vezetni. Canjavec Judit interjújára hívjuk fel a figyelmet.
A teljes interjút itt érhetik el.
“Izgalmasan éltem!” – vág bele rögtön a közepébe. “Lacival, a férjemmel szabadságszeretők vagyunk. Anna lányomat arra neveltem, próbálja elérni, hogy ne legyen kiszolgáltatottja senkinek” – mondja Kiss Mari Canjavec Juditnak.A kérdésre, mennyire lehetséges ez a színész szakmában, úgy felel: “Ott kiszolgáltatott vagy, persze. Mindenki az, aki nem tud olyan helyzetet teremteni az életében, ahol tágítani lehet a keretet. Az a fontos, hogy belül tudd magad függetleníteni. Ezért én nem hiszek el senkinek semmit sem. Ha így teszel, nem is vársz el a másiktól semmit és így nem vagy érzelmileg sem kiszolgáltatva.”
Több mint 3 évtizedig volt a Madách Színház tagja, majd elment vidékre, a Jordán Tamás vezetésével akkor alakuló szombathelyi színházba. Ennek kapcsán elárulta: “A Madách kezdett elfáradni, és már elvágytam onnan. (…) Két lóval mentem, „kézen fogva”. Szombathely belvárosában laktam. Egy barátomnak van Sorkifaludon egy csodálatos istállója, meg legelője, remek karámjai. Ott laktak a lovak. Kiskamasz koromban lovagolni, versenyezni szerettem volna. Ez volt a nagy vágyam. A lovak nagy önfegyelemre és alázatra tanítják meg az embert.”
A szombathelyi évekről szólva elmondta: “Egy színész, ahogy öregszik, sokkal érzékenyebb lesz, és fájdalmasabban érintik a dolgok. Sokszor úgy érzed, a saját magad építette szobrot döntögetik. És döntögették! Volt olyan kolléga, aki évekig vidéken játszott, és akkor idejön valaki Budapestről, aki eddig kivel is dolgozott…? És valóban, nem volt mögöttem alternatív színházi múlt, nem voltak olyan rendezői nevek, akiket a következő majd respektál. A vidéki kollégák meg már annyi mindenen túl voltak, annyi sebet viseltek. Mert a színész lelke tele van sebbel. De egy idő múlva már azt mondod magadban, elég volt, inkább örüljenek, hogy még élek, és be tudok jönni a színpadra. Le kellett győznöm a gátlásaimat, hogy ne tartsam magam semmire. Mert semmi nem érvényes abból, ami addig volt, semmi sem. A városban ugyanakkor imádták, hogy itt van a művésznő A nagy generációból, a Vámmentes házasságból, a Kihajolni veszélyes!-ből, a Hét krajcárból és ezt nagyon élveztem. De nem volt önfeledt az első másfél évem.”
“Ez a pálya ilyen. Végigjársz egy iskolát, olykor megbuksz, majd fölépíted magad újra. Most, hogy már annyi sebet szereztem, nem okoz lelki konfliktust, ha azt mondják, ez most nem jó. Akkor megpróbálom másképpen! Most már be tudok úgy menni egy próbafolyamatba és egy csapatba, hogy csak az anyaggal és a szereppel törődjem. Már nem üt ki. Illetve ez nem igaz… Most is tudok szenvedni attól, ha úgy érzem, nem vagyok jó. Azt szoktam mondani, én ebbe belehalok. Erre felelte egy kollégám, hogy Mariskám, holnap megjelenik az újságban, hogy Kiss Mari szegény eltávozott közülünk. És akkor megkérdezik, hogy jaj, mibe halt bele? Hát abba, hogy próbálta a Juliskát! – És ez mennyire szánalmas, de tényleg! Csodálom azokat a kollégáimat, akiknek ez nem jelent gondot. Én minden próbafolyamatba bele tudok halni” – mesélte Kiss Mari.
Arról is szó esett, igyekszik megőrizni a tisztánlátását, a függetlenségét: “Rám nem lehet pecsétet ragasztani. És amikor lehetőségem van, olykor-olykor lehet érzékeltetni, mit gondolok a világról. De harcosságot csak úgy szabad vállalni, hogy amikor megszólalsz, akkor brilliánsan okosakat mondasz. Mint például Ascher Tamás! Ha butaságokat beszélsz, mindent leírsz, amit addig csináltál. Én egyenesen élek, csak azt a munkát vállalom el, amit jónak látok, ami értéket képviselhet. Nem szeretném lelkileg nehezen megélni azokat az éveket, amik még adódnak. Itthon puffogok enélkül is eleget!”
Szívből ajánljuk elolvasásra.