Kiss Mari 70 évesen is játszik, de nagyon félti a szakmáját. Születésnapja alkalmából a Blikk kérdezte.

„Már a Covid-járvány alatt megtapasztalhattuk, hogy az élet pillanatok alatt átírja a forgatókönyvet. Nem mi irányítottunk, hanem a sors, s félek, hogy most maszkok nélkül is hasonló, nehéz és fájdalmas időszak vár ránk. Féltem a színházakat, féltem a kialakult helyzettől, a lassan megfizethetetlen rezsiköltségtől, a létbizonytalanságtól, a csődhelyzettől és a nézőtér kiüresedésétől” – fogalmazott Kiss Mari.

„Mégis azt mondom: bízom az emberekben. Bízom, mert tudom, hogy szükség van a kultúrára, a kikapcsolódásra, a szórakozásra. Ha a második világháború alatt is be tudtak, be mertek ülni az emberek egy-egy előadásra, akár egy fűtés nélküli, hideg nézőtérre bundában, lódenkabátban, akkor ez most is megvalósítható. Miért is ne? A közösségi élmény azt mondom, nem pénzben mérhető. Igenis kell az együttlét, színésznek és nézőnek egyaránt. Hiszem, hogy a közönség jegyvásárlással és tapssal támogatja majd a színészeket. Ha be kell zárni a színházakat, jön a sötétség kora” – nyilatkozta a színésznő.

30 évig játszott a Madáchban, majd Jordán Tamás hívó szavára Szombathelyre „igazolt”. Két imádott lovával együtt indult Nyugat-Magyarországra, ahol éveket töltött. Ma már újra budapesti lakosként, egy kertes ház nyugalmát élvezi.

„Izgalmas, majdhogynem tökéletes életutat járhattam be. (…) Játszom, a színház ma is fontos, de van magánéletem, és ehhez jó ideje ragaszkodom. Heti, sőt napi rendszerességgel futok, szeretem az erdő csendjét. Azt szoktam mondani, kifutok magamból minden rossz érzést. (…) A 70. születésnapom nem érintett meg különösebben, bár úgy vagyok vele, arról a bizonyos tortáról, amelyen hetven szál gyertya van, én már csak a habot szeretném” – számolt be a Jászai Mari-díjas színésznő.

A teljes interjú a Blikkben olvasható.