Május 22-én mutatta be az Átrium Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című kötetéből készült előadását, Kocsis Gergely rendezésében. A produkció cím- és minden egyéb szerepét játszó fiatal színésszel, Kovács Mátéval beszéalgettünk az előadás apropójaként szolgáló írásokról, felnövésről, sztereotípiákról, pályakezdésről, vágyakról és elhivatottságról.

– Mikor és hogyan találkoztál Háy János szövegével először?

– 14 éves korom körül kaptam a kezembe először. A szüleim és nagyszüleim szeretik Háy János műveit, gondolom, általuk kerülhetett hozzám. Már akkor nagyon megtetszett, de akkor kezdett el a szöveg igazán foglalkoztatni, amikor a felvételire készültem. Monológokat kerestem, és mindenképp szerettem volna A bogyósgyümölcskertész fia egyik novelláját elmondani.

– El is hangzott a felvételin?

– Nem, mert felvételire, mint kiderült, nem az igazi: terjedelmes és inkább elbeszélés jellegű. A szöveg alapvetően nem szituatív helyzetben hangzik el, inkább visszaemlékezés. Végül nem válogattam be. 

– De öt év alatt nem felejtetted el.

– Nyilván mint minden színésznek, nekem is van néhány szerep, amit nagyon eljátszanék. Ez, hiába nem drámai szerep, megragadt bennem: szeretném megcsinálni, előadni, elmondani – nem igazán tudom, mi a jó szó erre. Megmutatni. Pont úgy elképzeltem ezt, mint ahogy a szövegbeli fiú fantáziál arról, hogyan áll majd a közönség elé. Aztán tavasszal, a karanténban, kaptunk egy vizsgafeladatot a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol akkor voltam végzős, hogy találjunk magunknak egy „mottót”, amit aztán fel kellett töltenünk. A választható lehetőségek között volt a kötet egyik szövege, A kéz című fejezet, hát én rögtön lecsaptam rá. Már azon morfondíroztam, hogyan valósítsam meg. Annyira kedvet kaptam hozzá, hogy felmerült bennem a teljes kötet feldolgozása, mondjuk úgy, hogy hetente feltöltök egy novellát, de aztán arra gondoltam, hogy ezt igazán élőben lenne érdemes csinálni, színházi előadásként. 

– Egy monodráma megvalósítása során mindig kérdés, hogyan lehet érdekessé tenni egy helyzetet, amiben egyetlen ember beszél hozzánk egy-másfél órán keresztül anélkül, hogy partnerei lennének. Hogyan lesz egy novellából színházi helyzet?

– Háy János szövege nagyon jó színházi alapanyag. Nem csak azért, mert egyes szám első személyben van írva, az csak a felszín. Ami igazán érdekes benne, az a fiú, aki elmeséli, akinek a szemszögéből látjuk, hogyan csapódnak le benne a történések. Ő izgalmasabb, mint maguk az események. Nagyon sokan magukra ismerhetnek benne, nagyon őszinte tükör. Nem a sztori a lényeg, nem a sokféle eszköz, kellék vagy helyszín, hanem a fiú lénye, létezése, a gondolatai, a viszonyai. Több szereplővel szerintem színházban nem is igazán lehet ezt a szöveget feldolgozni – vagy nem az lesz belőle, amiről a szöveg szól. Ez a srác sok emberről fantáziál, közben pedig éli  a maga életét, többé-kevésbé zártan, többnyire igen távol a vágyképektől. A fantázia segítségével a maga zárt közegéből próbál kimozdulni. Ez feloldhatatlan ellentét, ami a személyiségen is lecsapódik. Ennek a megmutatása jó feladat, és színészileg sok izgalmat hordoz magában. A figurákban mindenki magára ismerhet, hiszen csak bátorság kérdése, milyen messze tudunk szállni a gondolatainkban. Ezt kívülről, mintegy objektíve látni, szerintem a néző számára is nagyon érdekes. És még érdekesebb feladat eljátszani: hitelesen megmutatni ennek a folyamatát.

– A kötet a hetvenes években játszódik, a még mindig nem igazán feldolgozott magyar félmúltban. Arról te nem tudhatsz annyi mindent: az ezredforduló környékén születtél, magát a szöveget a 2010-es években ismerted meg, most pedig 2020-ban vagyunk, amikor előadod. Neked milyen képed van arról a világról? 

– Az idő és a tér csak egy-egy eleme a szöveg rendszerének. A kamaszok gondolatai, vágyai, fantáziájuk hasonlóak. Az eszközeik mások – ma nem moziba járni menő, hanem tiktokozni. Szerencsére Háy János nem korrajzot írt, nem valamiféle leírást arról, hogy milyen falun élni a hetvenes években, a szöveg a családi, az emberi, baráti viszonyokra van kiélezve. A körülmények tulajdonképpen bárhová elhelyezhetők, ami nem azt jelenti, hogy nem számítanak, de nem ez az igazán lényeges. Simán meg lehet találni ugyanazokat a képeket, helyzeteket, képzelgéseket itt is és ma is, mint ami a bogyósgyümölcskertész fiában merül fel. Az, ahogy egy faluból hogy látják a fiatalok Budapestet, hasonlatos ahhoz, ahogy mondjuk egy magyar nagyvárosban mi viszonyulunk mondjuk egy amerikai nagyvároshoz, New Yorkhoz például. Tizenévesen a haverjaimmal egyszer láttunk a boltban egy csomag amerikai rágót, és képesek voltunk kiadni érte ezer forintot talán, nem is tudom, mennyit, de akkor nekünk óriási pénz volt. Mert hát mégis csak amerikai! Hú, hogy ez majd mit tud! – gondoltuk. Mindig bennünk van ez: a távoli, a nagyobb, az ismeretlen felruházása valami titokzatos dologgal… valami várakozással. Hiába pontosabb a képünk a gyors információáramlás miatt, mégis így van.

Az is jellemző mindannyiunkra, hogy kialakulnak gyerekkorunkban bizonyos sztereotípiák, vonzók és taszítók egyaránt. Én például Székesfehérvárról jöttem, nekem a budapestiekről mindig az jutott eszembe, hogy ők mindig tévét néznek, és itt így néz ki az élet. Pedig tudtam, hogy nem így van, mert a nagyszüleim itt laknak, de valamiért gyerekként ez állt össze. Amikor Székesfehérvárról Budapestre kerültem, rácsodálkoztam olyan dolgokra például, mint az éjszakai buszjárat, vagy hogy rengeteg szórakozóhely van. Mintha egy másik valóságba kerültem volna. Aztán persze elmúlt a varázs.

De engem is értek meglepetések, amikor bekerültem a színművészeti egyetemre, például kiderült, hogy a fővárosban máshogy beszélnek. Ez kívülről nem feltétlenül hallható, de az ember észreveszi. Nekem még akcentusom is volt egy beszédtanárom szerint, valamelyik hangzót más időtartammal mondtam. Azt is észrevettem, hogy bizonyos dolgokra, fogalmakra más szót használok. Pedig én egy alig ötven kilométerre lévő megyeszékhelyről kerültem ide, és ezek sem könnyen dolgozhatók fel az ember számára! És azt a helyzetet, ahogy a bogyósgyümölcskertész fia rácsodálkozik ezekre a dolgokra, én is számtalanszor megéltem, éppen ezért gondolom érvényesnek ezt ma is.

– Egy monodrámát máshogy kell megcsinálni, mint egy klasszikus előadást, hiszen egy nagyon fontos eleme hiányzik a színházi munkának: a partner. 

– Nagyon furcsa érzés. Egyszer már játszottam ilyet, a Fehér nyuszi, vörös nyuszi próbaelőadását, de abban nemcsak ez volt furcsa, mert ott előre kapott szöveg sem volt. Ilyen értelemben valóban ez az első ilyen helyzet számomra. Nagy felelősség megpróbálni tartani a figyelmet, végig energiával hatni, vinni a hátamon ezt az egészet. Adja magát, hogy aktivizáljuk a közönséget, de a rendezővel, Kocsis Gergellyel úgy éreztük, hogy ennek nem tenne jót a közönség bevonása. A közvetlen kontaktuskeresés erőltetet lenne. 

– Hogyan dolgoztatok? Az előadás jelentős része az őszi lezárás előtt készült, de amikor elkészült, már nem lehetett színházba menni.

– Gergővel, amikor ki tudott szabadulni a munkáiból, akkor a Jurányiban találkoztunk, én már nagyjából tudtam a szöveget az elején, és próbáltuk minimális eszköztárral csinálni, vállalva, hogy ez az Átrium előcsarnokában van, vállalva, hogy egyedül vagyok, szóval így kerestük együtt, hogy is kell ezt megvalósítani. Eleinte mindig többet raktunk a szöveg köré, több eszközt, több gesztust, aztán abból szépen lassan leesett az, ami nem kell. November végére, terv szerint készült el, megmutattuk zárt körben, azóta várjuk, hogy nézők elé kerüljön.

– Az előadás az Átrium előcsarnokában lesz, a Bisztrószínpadon. Ennek lesz jelentősége? 

– Igen, fontos, hogy nem egy hagyományos, direkt színházi tér, egy használt közeg, mégis  erősen színházi, a térben pedig benne van az épület múltja is. Az anyaghoz ez nagy segítség, mert minden nagyon konkrét,  és nagyon jól lehet használni. A tér képes elég sok mindent felidézni: a koleszt, a zeneiskolát, a vonatot, a Tisza partját, de az otthont is. Mindent meg tudunk ott csinálni anélkül, hogy bármi díszletet bevinnénk. Van magassága, szélte, hossza, ott vannak a gyönyörű nagy ajtók, amik mögött megy a négyeshatos… Bejátszhatók az oszlopok is. A tér színessége az egyik oka, hogy nem lesz mégsem eszköztelen a produkció.

– Korábban is születtek előadások A bogyósgyümölcskertészből, volt egyszemélyes is, de többszereplős zenés verzió is készült a kötet írásai alapján. Valamelyiket láttad esetleg?

– Az egyik egyszemélyeset láttam, Fehérváron a művelődési házban, Rátóti Zoltán játszotta, de sajnos nem emlékszem rá, szerintem kicsi voltam még hozzá. A hangoskönyvet is hallottam, de csak az elejét, mert akkor még nem voltam elég érett rá, nem voltam abban a korban, hogy értsem. Mi az, hogy Ménesi meg hogy téesz? De a csellóhoz volt kapcsolódásom, mert én is ugyanúgy mentem a családdal a vizsgakoncertre, szépen kiöltözve egy baromi nagy csellóval, aminek ráadásul bökött a vége is, és bitang nehéz volt. Én is akartam nagyon gitározni, zenekart is akartam. Legalább annyi nagysikerű zenekarban voltam, mint a srác! Még zenekari castingot is tartottunk, csak odáig nem jutottunk el, hogy próbahelyet keressünk. Én is szólógitáros voltam, koncertet is szerveztünk egy kocsmába, aztán az se valósult meg… vagy csak én maradtam már ki belőle? Már nem emlékszem. De ez az akarás, ez nagyon megvan. Meg a vágyakozás: én most pont ugyanannyira akarok színész lenni, mint amennyire ő rocksztár Amerikában. Csak én itthon, mert az elvárásaim magammal szemben talán eggyel reálisabbak… De átérzem ezt az erőt, az intenzitást és az energiát, amit ő ebbe fektet – általában leginkább a képzelőerejébe. Persze kell energia ahhoz, hogy ma valaki színész akarjon lenni, és nem tudom, hogy valaha kellett-e hozzá kevesebb, mint ma. Szokták mondani, hogy régebben könnyebb volt, mert sokkal kevesebben voltak a pályán. Egy idősebb kollégám azt mondta, hogy ez nem igaz. Nekik az elején megmondták, hogy a főiskola elvégzése nem jelenti, hogy automatikusan munkát kap az ember, hogy ne érezzék, hogy az alkotási lehetőség jár. 

– Hogy érzed, mi kell ehhez a pályához?

– Én úgy érzem, iszonyatos kitartás kell hozzá és nagyon sok szerencse. Mármint az a fajta szerencse, hogy jó embereket ismerj meg, nem barátkozás szintjén, hanem szakmai szinten. Olyan emberekkel kell kapcsolatba kerülni, akiktől nagyon sok mindent lehet kapni, azt tovább lehet vinni, és akik utána még gondolnak rád és használnak. Ahhoz pedig, hogy őszinte – és ezt a szó legszorosabb értelmében használom – munkakapcsolat kialakuljon, sokat kell beletenni, mert ez egy közösségi munka. Fontos, hogy olyan közegben legyünk, ahol feltétlen kölcsönös bizalom van egymás iránt, és ilyen helyet találni… Kitartás kell, hogy a sok sikertelenség és visszautasítás után még tovább menj, és még elhidd, hogy működhet, hogy sikerülhet.