Kitty Lunn, a Washington Ballet egykori táncosa azt hitte, tánckarrierje véget ért, amikor egy napon megcsúszott egy jeges lépcsősoron, eltört a gerince és mindkét lába lebénult.

33 évvel később Lunn továbbra is balett és kortárs táncosként dolgozik a Steps on Broadway-n, heti öt-hat napon át. Sőt, tanít és koreográfusként is alkot társulatában, az Infinity Dance Theater-ben, amely egyaránt foglalkoztat fogyatékkal élő és nem fogyatékos táncosokat. Tavaly nyáron Lunn az Alison Cook Beatty Dance-szel is fellépett New York-ban, óriási sikerrel. Ő tanította Ali Stroker színésznőt, az első kerekesszékes személyt, aki Tony-díjat nyert.

A Dance Magazine interjújában Lunn az életútjáról mesélt és arról, hogy a táncot mindenki számára elérhetővé kéne tenni.

Hogyan született meg a döntés, hogy a baleset után folytatod a táncot?

Kitty Lunn: Nagyon keményen próbáltam abbahagyni a táncot, hiszen lehetetlennek tűnt, hogy folytassam, de ettől az igyekezettől depressziós lettem. Úgy éreztem, mintha az identitásomtól fosztottak volna meg. Tánc nélkül, már nem is tudtam, hogy ki vagyok. Andrew, a férjem akkor azt mondta nekem: „Hát, ha táncolni akarsz, mi tart vissza?” Tudod, mint amikor a rajzfilmekben kigyullad a villanykörte: rájöttem, hogy én tartom vissza magam, hogy a félelem tart vissza.

Milyen út vezetett vissza a tánchoz?

Kitty Lunn: A fizioterapeutám azt mondta: „szerintem tűzzünk ki egy dátumot, és aznap elmész egy táncórára”. Szóval a kitűzött napon elmentem egy nyílt balettórára, majd hazajöttem és elkezdtem gondolkodni, hogy pontosan mit és miért csinálnak a táncosok. Miért pont ezeket a gyakorlatokat végzik? És elkezdtem a balettrudas gyakorlatokat a magam számára átalakítani. Nyilván nem tudok felállni és nem fogom behajlítani a térdemet, de foglalkoztatott a kérdés, hogy a testemben hol kell növelnem a vérkeringést? Ezen gondolkodva eszembe jutott az a szó, hogy összehúzódások. Egy kis izomösszehúzódás lenne a demi plié, egy nagy összehúzódás a grand plié, és így szépen bemelegítem a törzsem felső részét, a sérülésem felett. 

Mikor döntötted el, hogy másoknak is megtanítod ezt a technikát?

Kitty Lunn: Szó szerint évekbe telt, mire kidolgoztam a módszerem. Egy idő után a kézi irányítás, a szék irányítása természetessé vált. És megvolt az az előnyöm, hogy a sérülésem előtt már táncos voltam. Mi lesz azokkal a tanítványokkal, akik fogyatékkal születtek, vagy akik előbb lettek fogyatékosok, mint hogy valaha táncoltak volna? Azt gondoltam, ha ezt meg tudom válaszolni, másokat is motiválhatok, taníthatok.

Hogy látod, a baleseted óta javult a fogyatékkal élő táncosok helyzete?

Kitty Lunn: Akkoriban még senki sem beszélt fogyatékkal élő táncosokról, ez a fogalom nem létezett, mi pedig már erről beszélgetünk, úgyhogy a helyzet változott. De még mindig nagy a szakadék a professzionális fogyatékkal élő táncosok és a közösségi táncelőadások között. Szeretném megérni azt az időt, amikor a vezető társulatokban is lesznek fogyatékkal élő és nem fogyatékos táncosok, amikor már nem teszünk köztük különbséget. Az, hogy valaki mozgáskorlátozott nem befolyásolja a tehetségét. És attól még, hogy nem élsz fogyatékkal, nem leszel tehetséges.

Szerinted minek kell változnia ahhoz, hogy ez az álom megvalósuljon?

Kitty Lunn: Szerintem úgy kezdődik, ahogy minden más is: a nyitott gondolkodásra való hajlandósággal. Az emberek egyelőre megakadnak az orvosi eszköznél: csak a kerekesszéket látják, nem a táncosban rejlő lehetőségeket. Ha elég sokáig mondják neked, hogy „ezt meg se próbáld”, a tested elhiszi. Rengeteg időt töltök azzal, hogy arra tanítom a fogyatékkal élő embereket: engedjék meg maguknak azokat a mozdulatokat, amiket lehetetlennek hittek.

Forrás: Dance Magazine, Színház Online