Kocsis Gergely: „Egyre kevesebb humora van a körülöttünk lévő világnak”
2023. október 11., szerda 10:11
A Katona Kamrában október 7-én mutatják be a Kedd című darabot, amelyet íróként és rendezőként is Kocsis Gergely jegyez. Mint mondja, hozzá akart szólni ahhoz a hangulathoz, ami mostanában belénk költözött. Talán sosem voltunk ennyire rosszkedvűek, és mintha az összetartó kis embercsoportok is eltünedeznének. Erről a megváltozott világról elmélkednek a darabbeli szereplők, egy kocsma törzsközönsége – sok-sok humorral. Az író-rendezővel a próbák utolsó szakaszában beszélgetett a 24.hu.
Arról szólva, miért akarta létrehozni ezt az előadást, Kocsis Gergely elmondta:
„Ha fennkölten akarok válaszolni, akkor azt mondom, azért, mert beszélni akartam valamiről, ami érint, és mivel se festő, se szobrász, se zenész nem vagyok, hanem éjjel-nappal színházat csinálok már huszonöt éve, a számomra legnyilvánvalóbb eszközhöz nyúltam: rögtön színházzá kezdtem fogalmazni a gondolataimat. Kevésbé fennkölten: szórakoztatott, hogy mondatokat írhattam kis hőseimnek, írói pózban tetszeleghettem önmagam előtt. Ez tűnt a legjobb módszernek arra, hogy intellektuálisan lefoglaljam magam. (…) Rosszul érzem magam attól, amit tapasztalok, és arra gondoltam, lehet, hogy más is így van ezzel. Nagyképűen írástudói felelősségnek nevezném, hogyha van valamiről beszélnivalóm, akkor arról beszéljek is. Lehet, hogy csalnak az emlékeim, de nem volt mindig ennyire rossz a kedv. Most ezt látom a tükörben is, a villamoson is. Túlságosan sok olyan dolog múlik el mostanság, amit kedveltem.”
A kérdésre, amikor nem az egész előadásért vállalja a felelősséget, hanem csak a saját szerepéért, át tudja-e kapcsolni úgy az agyát, hogy ne a teljes összképben gondolkodjon, Kocsis Gergely elmondta:
„Nem.
Ha alaposan dolgozik egy színész, akkor nemcsak a rendezőnek, hanem neki is pontos, átfogó képe van arról a világról, aminek éppen részese a színpadon. Mint ahogy egy focista is áttekinti a teljes pályát. Értelemszerűen magunkat nem látjuk kívülről, de mindenki érzékeli a saját és a többiek jelenlétének súlyát, tudja, hogy mit tesz hozzá az egészhez, és szerintem azt is, hogy ez a közönség szemszögéből hogyan mutatkozik meg.
A Keddet történetesen én rendezem, tehát „lentről”, a nézőtérről figyelem, de szereplőként is mindig az egésszel foglalkozom, különösen a próbákon. Ha a kollégáim nem bírnának ugyanilyen érzékkel, képességgel, akkor most meg lennék lőve, mert nem vagyok az az alkat, aki lediktálja, hogy mi hogy legyen. Nagyon is rájuk támaszkodva készül az előadás, és végtelenül hálás vagyok nekik.”
A beszélgetés során arról is szó esett, mi hozta erre a pályára:
„Szerettem marháskodni az iskolában, feltűnősködő majom voltam, és második gimiben a magyartanárom úgy gondolta, hogy ezt be kellene csatornázni. Az orrom alá dugott egy hirdetést a táborról, és azt mondta, az jó lesz nekem. Az ő sugallatára mentem oda, és ez el is döntötte a pályámat.”
Arról is faggatták, sosem találta-e szűknek azt a közösséget, amit a Katona jelent:
„Nem, mert családcentrikus vagyok. Annak neveltek, és a saját családomat én is igyekszem így kezelni. Hiszek a közösségben, és ez nagyon jó közösségnek bizonyul számomra huszonöt éve. És, ha már itt tartunk, visszatérek a készülő előadásra, arra, hogy például az összetartó kis embercsoportok is mintha eltünedeznének ebből a világból. Nem biztos, hogy igazam van, de abban az urbánus környezetben, ahol élek, ezt érzékelem. Például olyan helyek sincsenek már, mint ahol a Kedd játszódik – az egyszerűség kedvéért hívjuk kocsmának –, mindenből pub, klub és café lesz.
Nem tudni, hogy azok az emberek, akikről ez a darab szól, hol töltik az idejüket. Persze nemcsak a részvét hangján fogalmazhatok, hanem másik irányból is: hol piálnak? Hát akkor legalább nem piálnak. Gondolnánk. Dehogynem! Most a nemzeti dohányboltok előtt teszik ugyanezt.
De egyébként nem ez a fő probléma, amihez igyekszünk hozzászólni, csak most ez is eszembe jutott.”