gate_Bannergate_Banner
ÁtriumMagyar ÉvaRecirquelSzabó Gyula
  • facebook
  • instagram
  • 2022. augusztus 17., szerda

    Köles Ferenc: “Ha a gyerekeim jövőjére gondolok, kétségbeejtő, milyen országban élünk”

    2022. április 18., hétfő 09:54

    Debreceni gyökereihez tér vissza és életközepi mérleget készít meghatározó olvasmányélményébe, Tar Sándor novelláiba kapaszkodva A mi utcánk című, a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott monodrámájában Köles Ferenc – írja a HVG.

    A teljes interjú ITT, a HVG 360-on olvasható.

    10 éves volt, amikor Debrecenben elköltöztek a lakótelepről, ahol Tar Sándor a szomszédjuk, a család barátja volt: “Akkor épült a nagy tócóskerti lakótelep a Kishegyesi úton, abban a közegben alapvetően melósok éltek. Amilyen a magyar, és amilyenek azok a nyolcvanas évek voltak, mindenki figyelt mindenkit, még csak fura figurának sem kellett lenni. Tar Sándor, nekünk csak Sanyi bácsi, fölöttünk lakott. Az egyik szomszéd garázsában kialakult egy klub, ahol rendszeresen, gyanítom, naponta összegyűltek a kanok, mindig más vette a láda sört, köré telepedtek, és ment ez az oldalba bökdösős férfidiskurzus. A közelben volt a Paksi kocsma is, Tar egyik törzshelye, azt azóta már nem így hívják. Olvastam, hogy Tar tisztelői minden évben összejönnek, és rituálisan végigjárják a törzskocsmáit. Felemelő és nyomorult ez egyszerre, de hát ő így a kánon része. Amikor bemutattuk a darabot, Szabó Attila rendező barátommal éreztük, hogy valamit jól össze tudtunk gömbölyíteni. Nekem egyébként a nagymamám, egy nagyon erős, egyszerű, földszagú asszony halálával vált fontossá a darab, meg hát magam is olyan életkorhoz értem, hogy tetőzött bennem az elszámolási vágy, helyre kellett raknom magamban Debrecent és a gyökereimet. (…) Az egész nyolcvanas évek botorkál, dülöngél részegen, próbál hazatalálni. Megérkezik, és nem tud megszólalni. Egy hajnaltól estig tartó utat járunk be. Állandó körök. És a vége közös temetés. Az apa eltemeti a beteg fiát, akiről addig folyamatosan beszélt.”

    A felvetésre, miszerint a monodráma műfajra a járvány is rásegített, elmondta: “Igen, ez egyértelműen pandémiás praktikum is, egyetlen emberrel próbálni nyilván könnyebb. Másfelől egyáltalán nem arról van szó, hogy a kiöregedő színész nem kap szerepet, vagy képtelen már megtanulni a Leart, és összerak magának egy önálló estet. Kortársaim, Tenki Réka, Mészáros Máté és még ki mindenki, sorra fordultak ehhez a műfajhoz. Ha a reguláris hat hetünk van rá, ha nincs a járvány, ez nem is fért volna bele az életembe. A sors vagy a Jóisten kipucolta nekünk ezt a kétéves időszakot.”

    Több mint húsz éve a pécsi társulat tagja. A kérdésre, akár „a remény színházának” kívánatos fősodrával is szembemehet-e, azt felelte: “Még az előző színházi vezetőség bólintott rá az előadástervemre, az új vezetés leviselkedte. A bemutatót hosszasan maga előtt tolta a koronavírus, és mire a darab megérkezett Pécsre, már elnyertünk egy szakmai díjat. A tavaly novemberi bemutató óta mostanra a huszadik előadás felé közeledünk, rendre megtelt a nézőtér akkor is, amikor kötelező volt a maszk, és néhány hete a Made in Pécs városi orgánum Az év művészeti eseménye díját is megkaptuk. Ezek fontos visszaigazolások.”

    Arról szólva, érzékelte-e más hozadékát is ennek a „megkoronázott”, színpadínséges időszaknak, elárulta: “Így, a negyvenes éveim közepén alkalmam volt eltűnődni, hogy hol tartok. Egyedül állok a színpadon, csupaszon, újra egy akkora bensőséges térben, mint kezdő egyetemi színházi éveimben. Tar Sándor kocsmája negyven évvel később is ugyanolyan. Ha a gyerekeim jövőjére gondolok, kétségbeejtő, hogy milyen országban élünk.”

    A teljes interjú ITT, a HVG 360-on olvasható.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram