Köles Ferenc: „Minden évben volt olyan előadás, ami visszaadta a hitemet”
2021. szeptember 15., szerda 06:32
Idén egy régi álmát megvalósítva, Tar Sándor munkásságából készített monodrámát, amellyel elnyerte a napokban véget ért MOnodráma és STúdiószínházi FESZTivál fődíját. A Pécsi Nemzeti Színház művészét, a Jászai Mari-díjas Köles Ferencet kérdezte a Deszkavízió.
A teljes interjú ITT olvasható.
Arról szólva, miért nem akar pesti színész lenni, Köles Ferenc elárulta: „Háromgyerekes családapa vagyok, ezt így már nem lehet meglépni. A nagyvárosi lét szinte biztos, hogy visszahatna a családi életemre, amit nem szeretnék kockáztatni, mert nekem a család nagyon fontos bázis. (…) Amikor megkerestek a Thália vagy a Radnóti részéről, hogy szerződtetnének, addigra már féltettem a családi biztonságomat. Sokszor átgondoltam, bevallom, hízelgő is volt, de mindent túlgondolok, a csillagjegyem is mérleg, így aztán nem léptem meg. (…) Szóval, ez az első tíz évem egy jóleső burokban telt itt és elhittem, hogy mindegy, hogy hol teljesítesz szolgálatot a lényeg az, hogy tisztességgel tedd és az vissza fog hatni rád.”
Azt is elárulta, próbált-e az egyetemre felvételizni: „Egyszer rábeszéltek a többiek, hogy próbáljam meg. Az első rosta csont nélkül ment, és közben megismertem a későbbi feleségemet, akiről kiderült, hogy ő is beadta. Így a második fordulóra már együtt mentünk, és együtt estünk kétségbe, hogy mi lesz, ha felvesznek mindkettőnket. A második rosta egyikünknek sem sikerült, és akkor egymás nyakába ugrottunk. Csak bámultak ránk, hogy hogy tudunk ennek örülni.”
Arról is mesélt, hogy debreceniségéből kifolyólag volt egy mániája, amiben közrejátszik, hogy Tar Sándor író a szomszédjuk volt: „Később, már felnőtt fejjel megismertem az ő munkásságát, és volt egy nagyon régi álmom, hogyha egyszer egyedül állok a színpadon, akkor őt fogom feldolgozni (Mi utcánk címmel, a szerk.). A legsűrűbb pandémia alatt összehoztuk Szabó Attilával. Komoly menet volt, háromszor kezdtük el és háromszor hagytuk abba. De létrejött és nekem most ez a legfontosabb ügy színházilag. (…) Minden évben volt olyan előadás, ami túllendített a holtponton, ami visszaadta a hitemet. Azt remélem ezután is lesz, és nem kell szégyellnem, hogy vidéken maradtam.”