Gyermekkorában a hozzá hasonló embereket inkább elrejtette a világ, míg ma már a színpadon éli mindennapjait. Köleséri Sándor alacsony termetű színésszel a gyermekkori kihívásokról, az elfogadásról és a közelgő szerepeiről is beszélgetett a Qulissza.hu.
A teljes interjút ITT érhetik el.
A pandémia felforgatta az emberek életét, különösen a művészekét. Arról szólva, mivel tölti az idejét a karantén óta, Köleséri Sándor elmondta: “Az ember sokszor hajlamos belekényelmesedni a saját életébe, de most, hogy kikerültünk a megszokott körforgásból, azt vettem észre, hogy az értékrendünk is megváltozott. Én lelassultam, és ebben az új helyzetben igyekeztem megtalálni a harmóniát, mert vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg őket. (…) Elkezdtem olyanokat csinálni, amikről régebb óta álmodoztam vagy amiket terveztem, de sosem tettem meg az első lépést. Ilyen például a dobolás, a horgászás, vagy ugye az első hullám alatt a vicces videók készítése. (…)”
Arról is beszélt, mi fogta meg a színész létben: “Utólag esett le, hogy valószínűleg ez számomra terápia is volt, mert már nem azért néztek, mert alacsony vagyok, hanem azért, amit és ahogy csinálok. Nem Sándort, az alacsonytermetű embert nézik, nem az az érdekes, hanem a játéka. Sok mindent segített elfogadni. Például a mai napig a termetem miatt gyereknek néznek, sokszor letegeznek, vagy azt gondolják, hogy a szellemi képességeim a magasságommal arányosan csökkentek. Gyakran előfordul, hogy ha társasággal vagyok, nem hozzám, hanem a másik emberhez szólnak. Régen ez zavart, ma már ez másképp van, megtanultam kezelni. (…) Felismertem, hogy ez nem az én döntésem, hanem az ő döntésük. Nem vívhatok szabadságharcot egész életemben, egy idő után le kell tenni a „fegyvert”. Aki sérült, az nagyon erősen vágyik az elfogadásra, de sokszor mi magunk sem vagyunk elfogadóak, legalábbis magamon sokszor ezt vettem észre. Én sem tudtam, mi bántó más sérült számára, vagy hogyan tudok megfelelően segíteni.”
A színház mellett évek óta dolgozik a Nem Adom Fel Kávézóban is kulturális programszervezőként és moderátorként: “Számukra ez nemcsak munka, hanem egy olyan közösség, ahol minden találkozás örömteli. (…) Néha könnyebb velük az élet és az együttműködés, mint a „normális vagy épnek” mondott emberekkel. Elfogadóbbak, nincs bennük rosszindulat, őszinték és ha éppen rosszul érzik magukat, kimondják. Egyenesen és nyíltan fogalmaznak, nem játszmáznak, nem akarnak megúszni dolgokat és elvégzik, amit vállaltak. (…) Ha nagyon le akarom sarkítani, tükröt tartanak elém. “