Filmjeit csak a mozikban több mint kétmillióan látták. Egyik alapítója volt a legendás kaposvári társulatnak, de már régóta szabadúszó. A színész-rendezőt nemrég a Halhatatlanok Társulatának tagjává választották. A 168 óra kérdezte.

A teljes interú ITT olvasható.

A kérdésre, ha valaki elsétál majd 100 év múlva a Nagymező utcába, és megtalálja a lábnyomát a „halhatatlan” művészeké közt, minek örülne, azt felelte: “Azt venném szívesen, ha egy pillanatra meghatódna, és aztán nagyot nevetne. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy így vagy úgy megérintsem a közönséget. A színház számomra a nagy csendek, a nevetés és a sírás ötvözete. Az édesapám a Csepel focicsapatának technikai vezetője volt, tőle tanultam azt is, hogy mennyire fontos a csapat. A saját hivatásomban is jobban érzem magam csapatban, mint egyéni játékosként, még akkor is, ha már hosszú ideje az önálló estektől sem ijedek meg.”

Arról, mi kell ahhoz, hogy a közönség nagyon szeressen egy színészt, úgy vélekedett: “Talán az, hogy érezze, a színész is szereti őt, és szüksége van rá. Többször előfordult, hogy a rendezők ki voltak borulva tőlem, mert a bemutató előtt pár nappal még küszködtem a szöveggel és a szerepemmel. Egyszer az egyik rendező dühösen megkérdezte tőlem: „Te miben reménykedsz?” Az üres nézőtérre mutattam: „Bennük bízom.” „Kikben?” „Hát a közönségben.” Én tőlük kapom a legtöbb impulzust, a puszta jelenlétük is rengeteget segít.”

1993-ban jött el végleg Kaposvárról, azóta szabadúszó: “Azóta vagyok szabadúszó, amióta megrendeztem a Sose halunk meget. A filmnek vidéki bemutatókat szerveztek, és el akartam kísérni a filmemet a közönségtalálkozókra. Amikor Ascher Tamás, életem rendezője felajánlott egy főszerepet a kaposvári színházban, nemet mondtam. Megsértődtek rám, Tamással húsz évig nem beszéltünk. Ezért is esett olyan jól, amikor megtudtam, hogy négy éve ő ajánlott be engem a Katona József Színházba, Haumann Péter helyére, a A mi osztályunk előadásába. Az első játékfilmemmel bejártuk Európát és Amerikát, és aztán újabb filmek születtek.”

Koltai Róbert azt is kifejtette, rosszul viseli a mai magyar közéletet: “Nagyon rosszul bírom, de most éppen attól vagyok mérhetetlenül kiakadva, ahogy nekimentek a színművészeti egyetemnek és tönkre akarják tenni. Amikor én végeztem ott, ötvenkét éve, még főiskola volt. Két éve aranydiplomás színész vagyok, és felháborodva figyelem, mit művelnek ezzel a 157 éves intézménnyel. Soroljam fel azokat a nagyszerű művészeket, akik ott végeztek, és boldogabbá tették az országot?

(…) Nonszensz politikailag hamisan minősíteni egy egyetemet. Amúgy pedig a liberális azt jelenti, hogy szabad. A művészeti képzésnek ez az alapja. Mi ezzel a baj? A jelenlegi kormánypárt is liberálisként indult. Azért, mert ma már mást gondolnak a világról, nem kellene gyalázni azt az eszmét, amelyben fiatalon maguk is hittek, és aminek köszönhetik az egész politikai pályájukat. Abban, ami manapság a kultúrában történik, többnyire a mérhetetlen tehetségtelenség mutatkozik meg. Olyan emberek döntenek a színművészetiről és a színházak sorsáról, akik be sem teszik a lábukat olyan színházba, amely nem az ő muzsikájukat húzza.”

A teljes interú ITT olvasható.