Már ötvenöt éve aktív, és megszámlálhatatlan örömöt adott munkájával e kis ország lakóinak. A Jászai Mari-díjas és érdemes művész színész-rendező-forgatókönyvíróval, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával Szegő András beszélgetett a Nők Lapjában. Lapszemle.
A teljes beszélgetés a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.05.10 – 20,21,22. oldal
Arról szólva, hogy lehetséges, hogy nyolcvanévesen is arról beszél, hogy mit ír, hol lép fel szerte az országban, Koltai Róbert elmondta: “Éppen jókor találkozunk. Pár hónapja teljesen lebénultam. Nem találták az orvosok az okát. Feküdtem egy kórházi ágyon, beletörődve, hogy ennyi adatott nekem. Egy fiatal orvosnak támadt egy gyanúja, hogy az agyamban lehet valami gond. Megoperált, és másnap már kikeltem az ágyból. Még járószékben voltam, de már műsorokat adtam a szobatársaimnak, és az a sok beteg ember hangosan kacagott. Azóta jobb a lábam, mint új korában. Sétálok is mindennap három-négy kilométert.”
A felvetésre, miszerint biztosan megnyugvást ad a gondolat, hogy megtette a magáét, kétszáz évnyit produkált, elárulta:
“Nem, én nem így vagyok ezzel. Nekem az a fontos, hogy folyton érezzem az emberek szeretetét és azt, hogy szükség van rám. Most, amikor bejöttem a kávéházba, idejött hozzám valaki, és azt mondta, hadd fogja meg a kezemet, mert annyi örömöt szereztem neki. És ez jó. (…) Lényegében a mindennapi életben is ugyanaz vagyok, mint a színpadon vagy a filmen. (…) Nem is vágytam soha díjra, rangra, címre, kitüntetésre, amikor éreztem a közönség szeretetét, az mindig boldoggá tett. Igen, én kisember vagyok. Annak születtem, az maradtam, és a kisembereket szeretem szórakoztatni, megríkatni vagy mulattatni. Esetleg csak elgondolkodtatni, hogy mégsem csak olyan a világ, mint ahogyan észlelték. Hogy lehet több és gazdagabb.”
Azt is hozzátette: “Gazdag, sokszínű ez a pálya, az a gyönyörű benne. Megvannak a csodás nagy mítoszok, akik ezeknek a szerepeknek a tökéletes megformálására születtek, és remekül csinálják. Csodálattal nézem őket hátulról, de az sem rossz, amikor látom őket valamelyik estemen gurulni a nevetéstől. Egálban vagyunk. Egyébként szoktam mondani, hogy meghalni bárki tud, de új életre kelni, az már bizony külön kunszt… (…) Amikor megszülettem, édesanyámnak hónapokig bujkálnia kellett velem, hogy túléljük a nyilasterrort. Édesapám a szó legklasszikusabb értelmében focivezető volt, feladatul kapta, hogy az addig vérszegény dunapentelei falusi kis csapatból komoly első osztályú sztálinvárosi gárdát kovácsoljon. Egy gól ide vagy oda, pokol vagy menny! Ebben a világban, ebben a szellemben nőttem fel. Belém ivódott, hogy ki kell csikarnunk a győzelmet, és ez azóta is mindig bennem van. Nincs balul sikerült, rossz formában leadott előadás, ha belepusztulok, akkor is sikerre kell vinni!”
Arról is beszélt, meddig szeretne a pályán maradni: “Amíg teljesen tudatomnál leszek. Viszont, ha már nem lennék, úgysem venném észre. Szóval reménytelen a helyzet…”
A teljes beszélgetés a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.05.10 – 20,21,22. oldal