Ma már szinte természetes, hogy a szakma, a közönség párként tekint rájuk, körülbelül tíz éve élnek együtt és közösen dolgoznak. Koltai Róbertet és Gaál Ildikót kérdezte a Krónikaonline.

„Én a Gyurkovics Tibor-féle Kreutzer-szonátából rendeztem egy előadást, és nagyon kerestem, hogy valaki foglalkozott-e már vele, valaki látta azt úgy, amit én. És akkor egy nap, amikor reggel nézegettem, hogy mit játszanak a színházak, láttam, hogy aznap játsszák a Végállomás című előadást, ami ugyanennek a darabnak egy másfajta átirata, nem a Gyurkovics-féle, hanem más. És Robi rendezte. Amúgy mi már ismerősök voltunk Facebookon, az akkor már közel két éve elhunyt férjemmel futólag ismerték egymást, hiszen mindketten Kaposváron voltak színművészek. Na és akkor ráírtam a Facebookon, hogy van-e módom megnézni az előadást. Mondta, hogy persze, legyek ott, és lesz két jegy. Elmentem a kisebbik fiammal, megnéztem, és utána gratuláltam neki. Hazamentem, és másnap reggel még írtam egy sms-t. És akkor rögtön telefonált, és onnantól kezdve nagyon sokáig telefonálgattunk egymásnak, közel egy évig. És beszélgettünk a darabról, színházról, ki, mit, miért, hogyan gondol” – mesélte Gaál Ildikó a megismerkedésükről.

Aztán lettek közös előadások, közös sikerek: négy könyv, filmek.

„2017-ben készült egy előadás, aminek a témája a demencia volt, és abban Robi játszotta a főszerepet, egy, a demenciában szép lassan elsüllyedő idős könyvelőt, aki álmodik magának egy világot, és közben elmúlik a világgal való kapcsolata. Ez egyébként kétszereplős történet, egy ellenségesen induló viszony alakul tulajdonképpen szinte apa-fia viszonnyá. És a lényeg, hogy amíg próbáltunk, Robinak mindenről eszébe jutott valami, ezért újra meg újra megállította a próbát. És mivel így nagyon nagyon nehéz volt dolgozni, mondtam neki, játsszunk már olyat, hogy legyen ideje a próbának, meg külön a történetmesélésnek. Vettem egy kütyüt, és a történeteket rögzítettem. És mérhetetlen sok történet gyűlt össze. Majd volt egy ötletem, hogy kérdezzük meg a Jaffa Kiadót, nincs-e kedvük ezekből a történetekből egy kiadványt készíteni. És volt, és a könyv nagyon nagy példányszámban fogyott el. Így utána már a kiadó jött, hogy van-e még sztori, és természetesen volt, van. Így születtek a könyvek” – mesélte Idlikó.

A felvetésre, miszerint kicsit olyan, mintha minden filmjében, minden szerepében – még ha komoly is a téma – ott bujkálna a humor vagy valamiféle derű, Koltai Róbert elmondta: „Ez olyan, mint hogy az életben is úgy jó, hogy ha nem csak a keserűségek vannak, hanem az élmények között mindennek van helye, ha van derű is”.

A Ma este gyilkolunkban egy öregotthonba, illetve színészotthonba vonuló színművészt játszik, ennek kapcsán hozzátette: „Ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert már fiatal koromban is az egyik legemlékezetesebb szerepem és sikerem egy idős eljátszása volt. A főiskolai vizsgám volt, ahol egy 70 és a halál közötti trágyadombot kellett játszanom egy Herold Pinter-darabban. És én már akkor azt éreztem, hogy nekem ez nagyon testhezálló, hogy az a fajta humor, ami kortalan, az az én világom. (…) A humornak is, meg a vidámságnak is akkor van igazán nagy hatása, hogyha meg van alapozva a fájdalommal.”

„Robi mindig a 10-15 millió magyarhoz akar szólni, és szereti, ha mindenki mindent nagyon pontosan ért, és nem marad senki kétségek között” – tette hozzá Gaál Ildikó.

Koltai Róbert arról is beszélt, hogy még mindig szereti a szakmát, és nem érzi, hogy abba kéne hagyni egyhamar: „Reméljük, nem jön egy olyan betegség, ami erre kényszerít. De így 80 fölött az ember már nagyjából elvégezte a dolgát. Egy olyan színházban lehettem, amelyik a magyar kultúrából messze előrefelé kilógott, csodálatos rendezőkkel dolgozgattam, csodálatos színészpartnerekkel, és nagyon büszke vagyok arra, amit eddig sikerült letenni, még akkor is, ha viccesen azt mondták, hogy Kaposváron már a színházi portásnak is van Kossuth-díja, csak nekem nincsen. A díjakat a politika adja.”