Színészi és rendezői munkásságáért, játékában a humor, a derű, a rejtély és a titokzatosság állandó jelenlétéért életműdíjat kapott az idei Bujtor István Filmfesztiválon Koltai Róbert Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Ennek kapcsán kérdezte az Újszó.com.
A teljes interjú ITT érhető el.
„Nem könyveltem még el, hogy mi az értéke, de Bujtor István neve az őszinte barátságot jelenti számomra. És a humorát, amellyel csípni is, simogatni is tudott. (…) Miután szabadúszó vagyok, szerencsére nem feledkeznek meg rólam. Különböző produkciókban veszek részt. Önálló estjeim is vannak, sokszor Ildikóval (Koltai Róbert élettársával) együtt. Ő mint riporter összeköti az estet. Tehát nyáron sem érzem, hogy kiszálltam a ringből, csak más az állandó elfoglaltság” – mesélte Szabó G. Lászlónak Koltai Róbert.
A nyolcvanas évek első felében John Steinbeck Egerek és emberek című drámájában két, egymáshoz ragaszkodó embert játszottak Bujtor Istvánnal. Ő volt Lennie, a csendes, jólelkű hústorony, aki időnként halálra szeret egy-egy élőlényt, a másik vándort, George-ot ön alakította Székesfehérváron. Arról szólva, milyen emlékeket őriz Bujtorról és az előadásról, a színész elárulta:
„Komoly, látványos munka volt. Bujtor akkor alakítgatta a fehérvári színházat. Ő szorgalmazta a mai társulat létrejöttét. Nagy kaliberű, erős színész volt, akivel nem volt könnyű a munka, mert színpadi partnerként irtó szigorú tudott lenni. Simó Sándor rendezett bennünket, remekül működtünk együtt. Pistának fantasztikus humora volt, de ha úgy ítélte meg, hogy ő már tudja a szöveget, a rém hosszú anyagot, amit ketten játszottunk végig, akkor egyik napról a másikra bekeményített. Szeretetreméltó volt akkor is, csak elkezdett velem szigorúskodni.”
A kérdésre, Moszkvában hogy jöttek ki egymással, Koltai elárulta: „Akkor Perényi Eszter hegedűművész volt a felesége. Azzal szórakoztunk a szállodában, hogy ki tud olyan sportolót említeni, akit a másik nem ismer. Eszter nagyon jó volt ezen a téren. Bujtor volt a zsűri. Pezsgőben fogadtunk, gyorsan ment az idő. Bedobtam Pápai Procó nevét. Híres focista volt. Eszter sosem hallott róla. Ilyen név nem is létezik, mondta, csak kitaláltad, hülyeség! Hiába bizonygattam neki, hogy márpedig téved, nem hitte el. Bujtor hirtelen felpattant, lement a szálloda portájára, és képes volt felhívni az akkori Népsport szerkesztőségét, hogy nézzenek utána, létezett-e Pápai Procó nevű focista. Hosszasan vártunk a válaszra, míg kiderült, hogy Pápai Procó a Vasasban játszott. Én megnyertem a pezsgőt, Bujtor meg dúlt-fúlt mérgében. Évekkel később hazafelé tartottam kocsival, és egy éjszakai rádióműsorban hallgattam Bujtort. Be lehetett telefonálni, kérdezni lehetett a művész úrtól. Nem mutatkoztam be a szerkesztőnek, amikor bejelentkeztem. Már adásban voltam, amikor azt mondtam: „Itt Pápai Procó!” Mire a Bujtor: „Koltai, elmész te a francba!” És hosszasan röhögött.”