Bordás Rolanddal, a Nemzeti Színház friss Junior Prima Díjas színművészével A Mester és Margarita bemutatója előtt, a főpróbahéten beszélgetett a Nemzeti Magazin.

Az interjú a Nemzeti Magazin IX. évfolyamának 1. számában jelent meg.

Néhány perce még Woland volt a színpadon. A nagy mágus, aki mindent tud, mindent lát. Még a másik ember gondolatát is érti. Fel sem kellene tennem az első kérdést…

– Woland tudná is a választ!

És Roland?!

– Nekem még kellene ehhez egy kis idő. De ha sokáig beszélgetnénk, ha jobban ismerném, talán ki tudnám találni, mit is akar kérdezni. Egyébként megvan a válaszom, csak előbb szeretném látni a borítékolt kérdést.

Woland trükkjei között, mi volt a Rolandé?

– A válaszom: tudtam, hogy ezt fogja kérdezni! Pont arra gondoltam, hogy erre gondolt! Na, jó! Őszinte leszek: számomra a szerep inkább a színpadon létezik, az előadásban él és működik. Fontosnak tartom a megfelelő rákészülést és átélést, de az előadás után igyekszem minél előbb letenni a szerepből fakadó súlyokat, hogy visszatérhessek a mindennapi életbe.

Kérdezhettem volna úgy is, hogy Woland trükkjei között láthatunk-e olyat, amely eredetileg a Rolandé volt…

– Nagyon sok saját ötletet vittünk be az előadásba. A rendező, Alekszandar Popovszki hagyta és kérte is, hogy bátran improvizáljunk. Aztán egymás javaslatához csatlakozva, azt továbbgondolva, vagy arra reagálva születtek az újabb és újabb megoldások. A próbák során aztán kiderült, működnek-e ezek az ötletek.

De mi volt a saját trükk, amit átadott a nagy mágusnak?

– Ezt így nehéz megmondani. Nyilván igyekeztem átadni magamból mindent, amit tudtam. De ha már a varázslatnál tartunk, az a jelenet, amikor Woland a varietéműsor alatt megkéri a közönséget, hogy fogják meg egymás kezét, az az én ötletem volt eredetileg.

A színpadi látvány is tele van trükkel, varázslattal. Ez nyilván részben a Nemzeti Színház technikai adottságainak és a díszlettervezőknek, a rendezőnek köszönhető. Mennyire varázsolta el ez a különös környezet?

– Belülről nyilván egészen más képet mutat a színpad, mint a nézőtérről. Mi, akik benne vagyunk, nem ugyanazt látjuk, mint a közönség. Nem igazán azzal foglalkoztam, hogyan is változnak a terek vagy milyen fényjátékokkal fokozzák a látványt.

A rendezés nem érdekelné?

– Színész vagyok. Nem akarok rendezni.

Wolandként azt mondja magáról: általában poliglott…

– Így van! Woland számos nyelven beszél, bárkivel szót ért.

Színészként nem nehéz szót értenie a macedón rendezővel? Ráadásul egy orosz szerző darabját kellett értelmezniük.

– Ez nem gond. Ilyen felkészült emberekkel különösen jó együtt dolgozni. Most is legfeljebb a tolmácsolás miatt voltak lassabbak a próbák. Így hosszabb ideig tart ugyan egy-egy megbeszélés, de egy idő után a rendező szinte már érti és érzi az egyébként számára idegen nyelvű szöveget is, mi pedig az ő szavait. Ebben nyilván sokat segít a mimika, a gesztusok, a hangsúly, a hangerő is…

A próbákon kívül mennyire foglalkoztatta Woland szerepe?

– Számomra mást jelent egy olyan figura megformálása, amely Wolandhoz hasonlóan egy túlvilági, mondhatnám transzcendens lény, egészen más, mint egy szerep a többi közül. Olyan kérdéseket is felvet, amelyekre magánemberként is keressük a lehetséges válaszokat. Így aztán igyekeztem minél többet megtudni erről a regényről, minél jobban megismerni a szerző véleményét a világ dolgairól. Ha jobban belegondolunk, Woland nem akar rosszat, leginkább csak a hazugságokra, az igazságtalanságokra, a hamis trükkökre hívja fel az emberek figyelmét… de azt se állíthatom, hogy a jó oldalon áll.

Alapvető világnézeti kérdéseket is felvet!

– Természetesen! Sőt. Ki is jelent. Jézus létezik, és kész! Mondja ezt egy ateista világban. Eleve feltételezi egymást a jó és a rossz, ahogy a magasság és a mélység, a fény és az árnyék, a bűn és a bűnbánat… Az istenhit tényeken alapszik. Én például pontosan meg tudom nevezni azt a helyzetet, amikor ezt megtapasztaltam. Persze a hit nemcsak vallási értelemben fontos nekem, hanem a hivatásom miatt is. Komolyan hiszek a színművészetben, a színpadi játék erejében, értelmében.

Ha már kimondta, csak rákérdezek: mi volt az a helyzet, ami megerősítette a hitét? Elmondja?

– Nem titok, elmondhatom. Édesanyám a kétezres évek elején nagyon beteg lett, és sokáig nem tudták kideríteni, hogy mi a baj és azt hogyan lehetne valahogy kezelni. Teljesen reménytelennek tűnt a gyógyulása. Azt éreztem, hogy már az a remény sem létezett, ami általában utoljára hal meg. Otthon voltam Hetefejércsén, és én, a tizenegy éves gyerek megpróbáltam imádkozni. Az Istenhez fordultam, és azt mondtam magamban, ha tényleg létezik, akkor most muszáj, hogy valami jelet adjon. Egy-két nap elteltével kaptuk a hírt, hogy nemsokára hazajöhet a kórházból. Pontosan akkor találtak rá a legfőbb baj okára, amikor én az Istennel alkudoztam. Lehet, hogy erre valaki azt mondja, véletlen egybeesés, szép mesebeli történet… de engem meggyőzött, aztán pedig megerősített a hitemben.

Ezzel függ össze, hogy annak idején egyházi iskolába, a nagykállói görögkatolikus gimnáziumba jelentkezett?

– Nem, nem. Akkor ez még nem volt egyházi iskola. Oda a drámatagozat miatt jelentkeztem.

A drámatagozatra pedig a versmondó versenyen elért siker miatt…

– Igen. Anyukám kérésére tanultam meg Kosztolányi Dezső Mostan színes tintákról álmmodom című versét. Sikerült vele megszereznünk az első helyet. Nekem ez akkor még új volt. Semmit nem tudtam a színészetről. Akkor még színházat sem láttam, csak később a Mandala Dalszínház előadását a vásárosnaményi kultúrházban. Néhány év múlva, amikor már drámatagozatos voltam, jöttek hozzánk a gimnáziumba a mandalások: statisztákat kerestek az Egri csillagok című előadáshoz. Engem is kiválasztottak, meghatározó élmény volt.

Woland képes a teleportálásra is. Szabadon jön-megy térben és időben. Ha megtehetné, hová menne vissza az időben, mit változtatna meg utólag a korábbi életében?

– Lenne bőven jó példám a rosszaságaimra. Emlékszem, még óvodás voltam, édesanyám fogta a kezem, de én nem akartam menni vele. Hisztiztem, makacskodtam, pontosan emlékszem a tekintetére, ahogy nézett rám, de nem bántott. Ez a kép nagyon élesen bevésődött az emlékezetembe. Amikor néhány évvel később kiderült, hogy milyen beteg, akkor ez a jelenet is eszembe jutott. Leginkább magamat hibáztattam minden bajért. Persze nem ez volt az egyetlen eset, amit megbántam, amit másképpen csinálnék. Szomorú történet az is, amikor egyetlen napra engedték ki a kórházból, és leginkább azért jött haza, hogy engem lásson. Én pont akkor mentem el horgászni, amire már hetek óta készültünk, és nem akartam változtatni a programon. Épp’ csak megölelhetett, és még le sem szidott, hogy nem voltam képes lemondani a saját szórakozásomról. Egyetlen rossz szava sem volt. Emiatt is nagyon szégyellem magam.

A pályaválasztáskor jól döntött?

– Abban biztos voltam, hogy színész akarok lenni. Negyedikes gimnazistaként jelentkeztem Pestre is, Kaposvárra is. Aztán a következő évben sikerült felvételt nyernem Kaposvárra, ahol Vidnyánszky Attila lett az osztályfőnököm. Ő készített fel erre a pályára, hivatásra. Rengeteget tanultam tőle és azoktól az emberektől, akikkel már régóta együtt dolgozik. Elsősorban neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. Ezen a téren semmit sem változtatnék.

Folytatást itt talál.

Kérdezett: Filip Gabriella / Nemzeti Magazin