Hat évtizedet ölel fel a pályája, színházban és filmen egyaránt sikeres, még ma is sokat játszik, és járja az országot önálló estjével. Szülővárosában szobrot állítottak neki, örül, hogy még életében láthatja. Koncz Gábor Kossuth-díjas színművésszel, a Halhatatlanok Társulatának tagjával beszélgetett Borzák Tibor a Szabad Földben.
A teljes interjú a Szabad Földben olvasható.
Arról szólva, szülőfalujában, Mezőkeresztesen hallott-e egyáltalán gyerekfejjel a színészmesterségről, elárulta: “A miskolci színház járta a vidéket, hozzánk is eljutottak. Tizennégy esztendős koromban láttam először profi előadást a helyi kultúrházban. Ahogy megérkeztek a műszakiak, a díszletezők, attól kezdve ott tébláboltam köztük. Este pedig az első sorban ültem a szüleimmel együtt, s felkönyököltem a színpad szélére, úgy figyeltem a deszkákon megvalósuló csodát. Mit tudhattam én akkor – amit jóval később Várkonyi Zoltán vígszínházi igazgatóm mondott -, hogy az a jó színház, ahol közel kerül a néző a színészekhez?”
Koncz Gábor arról is beszélt, milyen útravalóval érkezett a pályára: “Dacosan és gőgösen jöttem. Illetve nyitott szívvel és tele ambícióval. Már akkor is nagy szakadék tátongott egy vidéki és egy fővárosi fiatal között. Talán a pestiek dörzsöltebbek, bizonyos dolgokban járatosabbak voltak, azonban sok tekintetben nem tudták felvenni a versenyt a küzdelmekkel és nélkülözésekkel teli élethelyzeteken edződött vidékiekkel. Nekem óriási tartást adott a paraszti munka. Nagyapám hamar megtanított lovagolni. Szerettem vezetni a táncoló lovakat is, nem éreztem félelmet, pedig a szekér jól meg volt rakva, aminek a tetején ültem. Aratáskor segítettem apámnak, most is látom magam előtt, ahogy suhan a kasza előtte. Egyébként ezt a szerszámot a mai napig ereklyeként őrzöm, elég csak ránéznem, és lélekben már ott is vagyok a mezőkeresztesi búzaföldeken. Aztán házról házra jártunk a cséplőgéppel, hordtam fel a padlásra az egymázsás, gabonával teli zsákokat. Nem lázadtam ellene, de a lelkem mélyén úgy éreztem, nekem mást írtak meg a csillagok, mint hogy traktorista brigádvezető legyek a szűkebb pátriámban. (…) Életemben akkor jártam először Pesten, amikor felvételizni mentem a főiskolára. El sem tudtam képzelni, hogy ne vegyenek fel! Háromezer-ötszázból tizenketten kerültünk be. Hogy miért voltam ennyire biztos magamban? Talán a vidéki parasztgyerekre jellemző mentalitás miatt, hogy többnek kell lennünk másoknál. Gondoljon csak a szegénysorból kikerülő, bizonyítási vágytól feszülő népi kollégistákra, éppenséggel Soós Imrére vagy Szirtes Ádámra.”
Koncz Gábor Gyorsvonat című önálló estjével 40 éve járjaaz országot: “Amikor nem játszom a színházban, bárhová szívesen elmegyek. Nem az anyagiak miatt, hiszen sosem voltam nagyravágyó, egyszerűen nem tudok tétlenül üldögélni odahaza.”
Arról is szót ejtett, minden szavukat isszák a fiatal kollégák: “Bennük van az igény a tanulásra. Ha máshol nem tanítják meg nekik, hol kell szünetet tartani vagy miként kell előkészíteni egy poént, akkor legalább tőlünk, “nagy öregektől” halljanak ezekről. El ne feledjem az egyéniség, az emberi tartás fontosságát. Történhetett a színpadon akármilyen mozgalmas jelenet, ha Páger vagy Sulyok belépett a színpadra, azzal is magukra tudták vonni a közönség figyelmét, ha csak leültek és nézték a cipőjük orrát.”