Hét évesen még zavarba jött a szavalóversenyen és fogadkozott, hogy soha többé nem lép fel közönség előtt. Egy évre rá viszont már forgatott Vicsek Károly Bolygótűz című filmjében, ahol az édesapja, Kovács Frigyes színművész megjegyezte: „Hát gyerek, ez nagyon keserű kenyér”. Ma már a Vörösmarty Színház társulatának tagja, idén elnyerte a Junior Prima Díjat, láthattuk Koltai Lajos Semmelweis című filmjében és főszerepet játszik Horváth Csaba Úri muri rendezésében. Kovács Tamást kérdezte Zeck Julianna.

Értelmiségi családból származol, anyukád újságíró, apukád színész, a testvéred pedig operatőr lett. Egyértelmű volt, hogy te is művész  leszel? 

Egyáltalán nem, sokáig focista akartam lenni. Viszont megátalkodott versmondó voltam, versmondó versenyekre is jártam, ott kaptam olyan visszajelzéseket, hogy le tudom kötni az emberek figyelmét, ezért úgy voltam vele, hogy megpróbálom. A gimnázium elején eldőlt, hogy színész szeretnék lenni, de a szüleim féltettek ettől a pályától. 

Lehet az ember fejében más opció egy ilyen családban?

Persze, de én mondjuk tipikus színészgyerek voltam. Próbák alatt ott lábatlankodtam a színészek között és jöttem-mentem az öltözőkben. A szüleim sokmindent megmutattak a világból, sokmindent kipróbálhattam, egész életemben sportoltam, zeneiskolába jártam, de az korán eldőlt, hogy soha nem leszek atomfizikus vagy matematikus, mert a reáltárgyak egyáltalán nem mentek. 

A sportolás megmaradt az életedben?

Abszolút, a focit nem hagytam abba. Sőt, néha azt érzem, elrontottam az életemet, hogy nem focista lettem, mert olyan eufória van az emberben amikor pályára lép, hogy néha azt gondolom, lehet, hogy mégiscsak ezzel kellett volna foglalkoznom. Ha nehezebb periódusban vagyok, a focista élményeimhez szoktam visszanyúlni, ahhoz a szívóssághoz, amit ott tanultam. Gyerekként elég komolyan csináltam ezt. Emlékszem nyarakra, amikor az emberek mentek mindenfelé, nekem meg edzenem kellett, szóba se jött, hogy elinduljak bulizni. A másnapi meccs miatt a hétvégén sem jártam szórakozni, ez akkor magától értetődő volt. A sport alázatot, fegyelmezettséget ad az embernek, és olyan kitartást, amivel most is képes vagyok könnyebben venni az akadályokat, ezzel mindenki így van, aki valaha komolyabban sportolt.  

Most az Úri muriban játszol főszerepet, amit Horváth Csaba rendezett. Segített a sport a testtudat megtalálásában?

Kis Anikó, aki Horváth Csaba-tanítvány, a Magyar Amatőr Diákszínjátszók táborában volt csoportvezető, általa találkoztam először a mozgásszínházzal. Gyorsan kiderült, hogy van érzékem hozzá. Az egyetemen is rengeteg mozgásórát tartpttak nekünk, eléggé kiképeztek bennünket. Negyedévesek voltunk, amikor Horváth Csaba rendezte nekünk a Roberto Zuccot, amiben én játszottam a főszerepet, ez meghatározó élményt jelentett számomra és az előadás is jól sikerült. Értettem, hogy Csaba mit kér és mit mond. Közel áll hozzám a mozgásszínház, és az a fajta absztrakció illetve formanyelv, amit ő képvisel. Nagyon izgalmas, jól bele tudok helyezkedni. 

Más a viszonyod a testeddel egy olyan előadásban, ami nem fizikai színházi előadás? 

Fontos, hogy az ember mit fejez ki a testével, az soha nem hazudik. Ha egy olyan előadást játszunk, ahol két ember csak ül és beszélget, akkor is lényeges, hogy milyen gesztusokat használunk. Ha a verbalitás a hangsúlyos egy jelenetben, Csabánál lehet, hogy közben ellentétes dolgokat fejezünk ki a testünkkel – így lesz többrétegű, de az is lehet, hogy a mozgás éppen azt erősíti, amit mondok. Nagyon jó játszani ezekkel az arányokkal. Ha egy színész elkezd próbálni, akkor rögtön keresi a helyét a színpadon, pozícionálja magát a többiekhez képest, foglalkoztatja, hogy mit fejez ki a testével, milyen dinamikája van, hogyan tartja magát. Ha már a testtudat került szóba, nagyon érdekes, hogy például pizsamában máshogy létezik a színész, mint egy öltönyben, más lesz a tartása.

Mitől aktuális a Székesfehérvári Úri muri?

Az is jól fogja érezni magát, aki szórakozni akar és csak egy jó sztorit szeretne látni, ami közben vicces is és zenés is, és az is, aki egy picit vájtfülűbb, mert felfedezheti, hogy ez tulajdonképpen társadalomkritika. Móricz örökérvényű gondolatokat fogalmaz meg a műveiben. Részletesen mutatja be, hogy a külsőségeit tekintve fényűző, tartalmát tekintve viszont kiüresedett életmód, hogyan vezet a teljes pusztuláshoz.

Olyan színész vagy, aki beleáll a szerepébe és csak azzal foglalkozik, vagy érdekel a nagy egész is?

Mivel mással foglalkoznék? 

Mondjuk azzal, hogy miről szól az előadás. 

Ha az ember leszerződik egy társulathoz, nem választhatja meg, hogy milyen figurákat játszik. Kiosztják a szerepeket, aztán megpróbál a lehető legjobban dolgozni.  

Azért kérdezem, mert vannak színészek, akiknek fontos, hogy pontosan feltérképezzék, miről szól az egész, mi az üzenete, a struktúrája az előadásnak, hogy el tudják helyezni magukat benne.

És ha nem ért egyet a koncepcióval, akkor azt mondja, hogy nem játszom el? Elképzelhető, hogy van ilyen helyzet az életben, de velem egyelőre nem fordult elő. Szakhmáry Zoltán egy nagyívű férfi szerep, iszonyatosan hosszú, nehéz és ellentmondásos. Színészileg sokat fejlődtem általa és sokat kaptam tőle. Az ember igyekszik a legjobb tudása szerint dolgozni, aztán bízik benne hogy az előadás is sikeres lesz.

Szoktál foglalkozni a közélettel?

Határozott véleményem van a dolgokról. 

Követed a napi eseményeket, nézed a híreket? 

Igyekszem tájékozódni, igen. Sokáig nem szavaztam, mert azt gondoltam, hogy nem érdekel a politika, de aztán rájöttem, hogy ilyen nincs, ez hiba volt, nem így kellett volna hozzáállni. Az utóbbi években egyre inkább foglalkozom azzal, ami körülvesz minket. Ha főpróbahetem van, akkor erre nincs mód, de ha van időm, akkor igyekszem képben lenni.

Mit tapasztaltál az SZFE-n, hogyan élted meg az ott töltött éveket?

Hálás vagyok, hogy Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztályába járhattam, mert az a fajta ízlés és gondolkodás, amit tőlük tanultam meghatározó a szakmai életemben és valószínűleg végig fog kísérni az egész pályámon. Számomra egyébként kérdés, hogy egyáltalán lehet-e színészetet “tanítani”. Lehet fejleszteni a hangképzést, a mozgást, a beszédet, és ahogy említettem, lehet tanítani ízlést és gondolkodásmódot. Egy biztos, az önismeret az alapja mindennek, egy személyiségen alapuló szakmában fontos, hogy az ember ismerje magát és tudja, kicsoda, micsoda, mit jelent a színpadon vagy a filmen.

Nem pont azzal volt problémája az SZFE új vezetésének, hogy egyfajta ízlést és gondolkodást tanítottak az egyetemen? Mit gondolsz erről?

Azt, hogy nekik mi a bajuk volt, tőlük kellene megkérdezni. Nekem az SZFE az alma máterem, szerettem oda járni. Engem az ott dolgozó mesterek indítottak el a pályán, és szerencsés helyzetben voltam, mert nagyon korán, nagyon jó lehetőségeket kaptam, sokféle szerepet játszottam. Rengeteg impulzus ért és annyi emberrel találkoztam, hogy nem gondolom, hogy egyféle szellemiséggel találkoztam volna.   

Mit gondolsz az SZFE lerohanásáról, mennyire aktívan vettél részt az autonómia megőrzéséért zajló harcban?

Örültem, hogy már végeztem, mire ez az egész kirobbant, és nem is látok bele igazán, hogy mi történt akkor pontosan. Inkább az a kérdés, mi történt azokkal és mit éltek meg azok, akik akkor felvételiztek vagy jártak oda.

Korán elkezdtél forgatni, például az Aranyéletben és a Korhatáros szerelemben, és tulajdonképpen elkezdtek sztárként kezelni. Volt ennek pozitív hozadéka?

Harmadéves voltam, amikor Mátyássy Áron és Dyga Zsombor rendezték az Aranyéletet, Mátyássy Áron tanított is minket az egyetemen és néhányunkat elhívott castingra, végül hárman kaptunk lehetőséget a sorozatban. Az jó, ha az ember a pályája elején bekerül a filmes közegbe és megismeri a szakma, és az sem baj, ha szert tesz egy kis népszerűségre.  

Miért pont Székesfehérvárra szerződtél?  

A Nemzetibe, a Szegedi Nemzetibe és Fehérvárra volt szerződési ajánlatom, elég sokáig gondolkodtam, és sok embert felhívtam tanácsért, akinek adok a szavára. Apám például azt mondta, bárhogy döntesz, úgy fogod érezni, hogy rosszul választottál. Végül Fehérvárra szerződtem, mert azt akartam, hogy terheljenek és azt gondolom, hogy fiatal színészként kell is terhelni az embert, mert minél nagyobb súly fekszik a vállán, annál inkább tud fejlődni.  Fehérváron nagyon jó szerepeket játszottam ezalatt a hat év alatt, úgyhogy nem bántam meg, hogy a társulat tagja lettem.

Fontosnak tartod a kritikát, olvasod, hatással van rád?

Fontos hogy legyenek kritikák, többnyire el is olvasom őket, de igazán nagy hatással azt hiszem nincsenek rám. Az a jó, ha az embernek van egy belső mércéje és tudja, hogy éppen aznap este jól sikerült-e az előadás vagy úgy egyáltalán, mennyire értékes a produkció.

Sikeresnek érzed magad?

Kérdés, hogy miben lehet ezt mérni. Pénzben, népszerűségben, eljátszott szerepekben?

Te miben méred?

Biztos vagyok benne, hogy nem szabad megelégedni, mert abban a pillanatban ahogy megelégszünk, nem lehet tovább fejlődni. Kíváncsinak kell lenni önmagunkra, a világra, és egyfajta könnyedséggel, jókedvvel létezni. Azok az idősebb kollégák a példaképeim, akikben megmaradt a kedély, a lendület és a játékosság. A harmincas éveik körül sokan lemorzsolódnak, megállnak, szakmát váltanak vagy vesznek egy nagy levegőt és tovább csinálják. Velem nagyon jó dolgok történnek szakmailag és jólesik, ha a színházam, illetve a kollégák olyan díjakkal ismernek el, mint az Évad színésze vagy a Vörösmarty Gyűrű. Ezek a díjak fontosak, és remélem, hogy a Junior Prima Díj, amit 2024-ben én is megkaptam, továbbra is kiosztásra kerül majd, mert szerintem egy fontos és nívós elismerés. 

Szakmailag arra sarkall egy ilyen díj, hogy egyre jobb és jobb legyél vagy kicsit azért blokkol is?

Arra gondolsz, hogy túl nagy a felelősség miután az ember megkapott egy díjat? 

Igen.

Nem, inkább egy megerősítés, hogy jó úton járok, nem blokkol és nem élem meg teherként.

Említetted többször, hogy fejlődtél szakmailag. Honnan tudod, miben érhető ez tetten?

Akkor tud előrelépni az ember, ha nagy feladatokkal kínálják meg, és hál’ Istennek nekem volt részem ebben.

Hogyan kezdesz neki egy szerep megformálásának?

Ez változó, most kezdtük el próbálni Viripajev Részegek című darabját, ahol Bagó Bertalan rendező azt mondta, tanuljuk meg a szöveget amennyire csak tudjuk, hogy legalább súgó után el tudjuk mondani, mert ezt máshogy nem lehet. Míg ott van például a Woyzeck, amit a Nemzetiben játszunk hat éve, amihez meg egészen máshogy kellett hozzányúlni. Rengeteget improvizáltunk és egy teljesen másfajta játékmódot, stílust kívánt, mint amit korábban alkalmaztam. Pont az az izgalmas, hogy nincs két egyforma próbafolyamat vagy előadás. Amikor az ember belekezd egy folyamatba és ott áll az első próbák egyikén, akkor mindig úgy érzi, mintha most állna először színpadon.

Úgy láttam nem használod a közösségi médiát, vannak ellenérzéseid ezzel kapcsolatban?

Amikor a Korhatáros szerelem című sorozatban forgattam, megkerestek azzal, hogy reklámozzak bizonyos dolgokat, és akkor kicsit el is gondolkoztam rajta, de hamar rájöttem, hogy engem ez nem érdekel, nem is tudom csinálni. Szerintem sokkal izgalmasabb egy olyan ember, akiről nem tudni semmit, mint aki állandóan arról posztol, hogy éppen mit eszik, mit iszik, hol van és kivel. Rengeteg pénzt lehet influenszerkedéssel keresni, és van olyan, aki kizárólag ebből él, de én alkalmatlan vagyok erre.

Szerző: Zeck Julianna

Színház Online