Rozi sorsa nem ismeretlen az olvasók előtt, hiszen édesanyja, Kováts Adél színésznő mindig is előremutató nyíltsággal beszélt különleges kislányáról, aki koraszülötten jött világra, ebből adódóan számos szövődménybetegség, többek között vízfejűség alakult ki nála. A kislányból azóta 22 éves felnőtt nő lett, aki könyvet írt! Most ő maga mesélte el a saját történetét Hercsel Adélnak, az Indexen.

„Hihetetlen akaraterő, komolyság és koraérett bölcsesség – leginkább ezek a szavak jutnak az ember eszébe Kováts Laura RozáliaBelső tenger – Rozi igaz története című önéletrajzi kötetének olvasása közben. Rozi újszülött kora óta sönttel, egy agyba beépített szerkezettel éli a mindennapjait, hogy az agyvíz megfelelően áramoljon a szervezetében. A kislány azóta felnőtt, 22 éves, érzékeny, ambiciózus, határozott nő lett belőle, komoly tervekkel, és most szót kér, hogy a saját történetét elmesélve segíthessen másokon. Elsősorban sorstársakon, akik tartós betegséggel küzdenek, és mindazokon – családokon, felnőtteken és gyerekeken –, akik bármilyen oknál fogva épp embert próbáló időszakot élnek meg” – írja Hercsel Adél.

Nem akármilyen nehézségek ellenére írta meg a könyvét: ugyan kinőtte a csecsemőkori epilepsziát, a részleges bénulással járó tünetek máig megmaradtak, például a finommotorikus ujjmozgások sokkal nehezebben mennek. Jóval lassabban tanult meg írni, nem ment a ragozás, a helyesírás, a fogalmazás, máig téveszt betűket és nehezebben olvas. A kérdésre, mi adott erőt, Kováts Rozi elmondta: „Mindig is nagyot álmodó, bátor karakter voltam, aki hisz magában, és nem a csodát várja, hanem aktívan tesz a céljaiért. Nyilvánvalóan adódtak, adódnak máig rosszabb, válságosabb periódusok, ám szerencsére mindig is rengeteg támogatást kaptam. Folyamatosan voltak, vannak körülöttem olyan emberek, család, barátok, pedagógusok, segítő szakemberek, akikre támaszkodhatok, a szüleimnek hála rengeteg fejlesztő foglalkozáson, terápián vehettem részt babakoromtól kezdve. Ettől függetlenül nekem egy átlagos, egészséges emberhez képest mindig is jóval többször és intenzívebben kellett bizonygatnom – elsősorban saját magam számára –, hogy mire vagyok képes. Erre jó példa az érettségi, amit végül egyelőre egy tárgy híján már sikerült letennem. Ezzel hatalmasat bizonyítottam saját magam számára, akárcsak a könyvvel, a Belső tengerrel, amelyet 2017 nyarán kezdtem el írni a Balatonon, és tavaly fejeztem be. Ez is hatalmas mérföldkő nekem.”

A könyvében egyebek mellett hosszasan ír betegsége történetéről, amely máig meghatározza a mindennapjait.

„Biztos vagyok benne, hogy Kováts Laura Rozália története ösvény mások számára is, hogy megtalálják életük nehezen feldolgozható eseményeinek az értelmét és a jelentését, s ráleljenek egy megoldásra a sok lehetséges jó megoldás közül. Ő például rátalált az írásra, és makacsul elhatározta, hogy segíteni szeretne a történetével. Miközben írta a könyvét, nem csupán az írót alkotta meg magában, hanem a világra minden szempontból nyitott és őszinte énjét is. Ez pedig nagy bátorságra vall” – fogalmaz a Belső tenger ajánlójában Karácsony Ágnes, kommunikációs szakember.

Rozi különleges életútja egy koránál érettebb gondolkodású, önmagáért és másokért is kiállni képes fiatal nő megszületését tette lehetővé, aki már képes arra, hogy hálával gondoljon arra, amiért a sors annyi remek segítőt adott neki és a családjának. Szülei ismert emberek – Kováts Adél színésznő és Kováts Tibor balettművész -, akik a történetükkel példát is mutatnak másoknak. Édesanyja természetes kötelességének tartotta, hogy támogassa a Bátor Tábor, az UNICEF és a Bethesda Kórház Alapítvány munkáját, most pedig a lánya, Rozi kér szót.

Őszinte könyvéből megtudhatjuk, hogyan ismerte meg és dolgozta fel küzdelmes babakora történetét, milyen speciális órákra volt szüksége a felzárkózáshoz, hogyan határozta meg a betegsége a kamaszkori lázadásait, és hogyan jutott el a mostani elfogadó és alkotó önmagáig.

Kováts Rozi az Index interjújában kifejtette, szerinte egy-egy fellángolást, világnapot vagy évfordulót leszámítva nagyon kevés szó esik a segítő szakemberekről és alapítványokról: „A könyvet nem véletlenül olyan arányokkal írtam meg, hogy a betegségem története alapvetően ne arról szóljon, hogy ki, mit és hogyan rontott el. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy elmondjam, milyen hihetetlenül fontos munkát végeznek a különböző segítő szakembererek és gyógypedagógusok, akikhez eljutottam, és akiknek rengeteget köszönhetek, ahogy persze anyáéknak, akik minden lehetőséget megragadtak. A hatalomnak valamiért mégis máig érdeke, hogy ők csendben legyenek és továbbra is láthatatlanok maradjanak, ezért se anyagi, se társadalmi megbecsülés nem övezi őket, miközben a munkájukban hihetetlen sikereket érnek el. Jelenleg ezért sincs mindenhol olyan védőháló az érintett gyerekek és családok körül, amely segítené őket, hogy mely problémára milyen fejlesztési módszerek és terápiák segítségek állnak rendelkezésre. És ha tudunk is a lehetőségekről, ezek sajnos nem mindenki számára egyformán elérhetőek.”

Arról is beszélt, az idei műtétek miatt elmaradó angol érettségin túl vannak tervei, sok minden érdekli és vállalna munkát is, idővel szeretne a szüleitől függetlenedni, elköltözni.