Miután 2020. július 31-én kihirdették, hogy kik lesznek a Színház- és Filmművészeti Egyetemet működtető alapítvány kuratóriumának tagjai.

Kiderült, hogy a szenátus által javasolt személyek közül senki nem került be, és a kuratórium elnöke Vidnyánszky Attila lett. Hárman, Gáspár Máté, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, elhagyták az egyetemet. Az oktatók többsége azonban egyelőre marad. Mi most a teendő? A Színház.net körkérdést intézett a színházi élet egyes szereplőihez. Lapszemle.

A Színház.net anyagát ITT érheti el.

Csáki Judit:

„A sokat hangoztatott hajlandóság a párbeszédre, a kompromisszumra, a nyitottságra – nettó hazugság. Az eddig hangoztatott vádak – az oktatás gyengesége, az ideológiai agymosás – ugyancsak. De leleplezik az igazi célt: az ideológiai-politikai átállítást, melynek folyamán a tehetséget és szakmaiságot előzi a politikai lojalitás. (…)

DE: a hallgatók, a diákok nem kiszolgáltatottak, sőt. A kezükben eszköz van és fegyver: ők és csak ők tudják kompromisszumra kényszeríteni a hatalmat és a kinevezett elnököt. Ha egységesek, ha együtt mozdulnak, ha nem félnek. Nem szabad félni. (…)

A szenátus kezében is van fegyver; de legalábbis valami, ami határozottan kijelöli a vörös vonalat: a szakmai döntéshozásnak az ő kezükben kell maradnia. Nemcsak azért, mert a kuratórium nem ért hozzá, hanem elsősorban azért, mert ez biztosítja az egyetemi autonómiát. Ha a hatalom ezt belátja, és minden szakmai kérdésben (ki indít osztályt, milyen kurzusok indulnak, kik vezetik, stb.) a szenátus dönt, akkor érdemes kivárásra játszani. (…) Nem szabad félni – ez a legfontosabb. (…)”

Fodor Tamás:

(…)  Ha tanárotok lennék, veletek maradnék, veletek foglalnám el az alma mátert, mert képesek lennénk együtt negligálni az ejtőernyős új-undokokat. Ha máshogy nem, hát számítanék a még szabad színházakra, a függetlenek, a civilek támogatására, akik, ahogy ostrom idején, biztosan megosztanák életterüket velünk. Többet tanulnánk, mint a hadapród-egyetemen. Az alkotáshoz szükséges szabadságnak és az emberhez méltó autonómiának a vizsgaelőadásai adnák kezünkbe az igazi diplomát. (…)

Mi lesz később, amikor a nehezen megszerzett diplomátokat kezetekben szorongatva kopogtattok színházak kapuján? Hiába próbáltál rutint szerezni a megalkuvásból, a szakmád gyakorlása azt fogja jelenteni: nincs beleszólásod a teremtésbe, te csak szenvedd el az ideológiai-politikai abúzusokat. Ugyanazokkal a kockázatokkal találod szembe magad, mint most: ha szóvá teszek ügyeket, vége a pályámnak. Nem lesz érdemes konfrontálódnod, kilátástalan az ellenállásod, hiszen felelősséget viselsz a családért, a társaidért, a munkahelyedért. És hezitálsz: ki tudja, hátha túlélheted valahogy. Legfeljebb nem nézel tükörbe.

De persze körül se nézz! És akkor nem látod majd, hogy tépnek le gazdáid a szorgosan nyírt gyepükön minden vadvirágot, és préselik le, hogy matricát csináljanak belőlük. (…) 

Ma még megtehetitek, hogy együtt mozdultok. Az egyetem még a tietek. Én egyike lennék a visszafoglalóinak. A karhatalom erőszakossága és az elszántságotok látható lenne a külföldi és a még szabad magyar nyilvánosság számára, erőt adna a hasonló helyzetben lévő tudósok, művészek, tanárok, de még a kórháziak és a postások, sőt a közrendőrök számára is. Persze: semmit rólatok, nélkületek!”

„Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

Gulyás Márton

(…) Azonnali hatállyal rendeznie kell az SZFE polgárságának a sorait, hogy belül egységes döntéssel rendelkezzenek arra vonatkozóan: mit kezdenek a rájuk oktrojált kuratóriummal. Ha ez megtörtént, akkor lehetősége van a külsős szimpatizánsoknak a szolidaritási kezdeményezéseiket becsatornázni, hogy az hasznos segítség és ne pedig a káoszt növelő nyomás legyen. A legfontosabb, hogy belül tiszta legyen: mit miért tesznek. 

(…) Középtávon nem lehet tovább halasztani, hogy az olcsó moralizálások, még olcsóbb esztétikai onanizálások helyett az érdekvédelmi munka végre érdekvédelmi alapokra helyeződjön. Vagyis: problématérképet kell alkotni a legfontosabb megélhetési és szakmai nehézségekről, őszinte és nyílt párbeszédet kell indítani a forráselosztás gyalázatos gyakorlatáról, és legfőképpen kimondani: a magyar szín- és filmművészek megélhetését, vagyis munkavégzését garantáló állami szerepvállalás kell (ösztöndíjak, pályázatok, támogatások, és így tovább formájában). Szakítani kell az utóbbi három évtized piacosító gyakorlatával, hogy a kereskedelmi tévék és forrásvidékeik vállalhatatlan és megalázó, méltatlan és szégyenteljes feladatai kínáljanak egyedül egzisztenciális perspektívát az egyetemről kikerülő – vagy már évek/évtizedek óta a pályán lévő – kulturális munkásoknak. Elemezni kell, hogy mi volt a felhajtóereje Vidnyánszkynak és a Magyar Teátrumi Társaságnak, mert csúnyán megvezeti és becsapja magát az, aki pusztán a szolgalelkűséggel, a gátlástalan politikai törleszkedéssel vagy az ún. ‘nemzeties’ esztétika mentén történő közösségvállalással intézi el azt a több, mint másfél évtizedes (kitartó és szívós) munkát, amivel Vidnyánszky és csapata azt a pozíciót elérhette, amit. (…)

Gyárfás Dorka (egyelőre még) PhD hallgató

“Ritkán érzek olyan bizonyosságot magamban, mint ennek az ügynek a kapcsán. És indulat is ritkán forrong bennem ilyen erővel. Egyetlen megoldást látok, de az idő nem ennek dolgozik: az összefogást és a közös ellenállást, vagyis egy üres iskolát hagyni az új kuratóriumra. (…)

A legjobb lett volna rögtön lépni, Zsámbékival és Gáspár Mátéval egyidőben – én az egész tanári kartól ezt vártam.  (…) Annyi pusztítást végig néztünk már a pálya széléről – még mindig nem tanulunk belőlük? (…) Bennem folyamatosan Amerika egyik legnagyobb feminista emberjogi harcosa, Gloria Allred szavai visszhangzanak, aki jogászként számtalan pert nyert a legbefolyásosabb férfiak ellen (többek között Donald Trump ellen is). Az ő hitvallása az: Power only understands power!”

Tarnóczi Jakab, rendező

 “(…) Az SzFE most túlélésre játszik. Eddig is ezt tette. Túlél, ahogyan a legtöbben ebben a szakmában, ahol bármit le lehet nyomni az ember torkán. Megtanultunk alkalmazkodni mindenhez. Szóval az SzFE közössége próbál túlélni. Nagyon sokat túl lehet élni. Próbálja meghatározni a piros vonalat. A piros vonalat, amihez elérve azt mondja mindenki egyöntetűen; eddig és ne tovább! Holott nem léptük már át mindannyian réges-régen ezt a piros vonalat? (…) Ha ebben a szakmaiatlan és antidemokratikus rendszerben dolgozik tovább az ember, és próbálja menteni, ami menthető, akkor óhatatlanul azt állítja; lám, ez bizony működhet így is. Akkor is, ha közben folyton felkiált; én bizony nagyon nem értek egyet! Felkiált, de működteti a rendszert. Hiszen működik a rendszer; van színház, van néző, te is dolgozhatsz, neked is van munkád. Hát nem? Hát de! Hát akkor mi a baj?”

Urbanovits Kriszta színművész

 “(…) Én úgy gondolom, hogy SZFE legnagyobb erejét a jövőben könnyen és jól mozgósítható hallgatóinak és tanárainak egységes és közös akciói jelenthetik. Ez lehet demonstráció, lehet performansz, lehet bármi, ami alkalmas a figyelemfelhívásra, a törvényes és demokratikus ellenállás és engedetlenség kifejezésére. (…) Az SZFE aranytartaléka az évszázados szakmai tudás és kompetencia, ami öröklődik, ott van a fejekben és a szívekben. Ezt nem lehet elvenni. Jobb időkbens nem is kell tenni semmit, csak megőrizni és tovább adni. De most rosszabb idők vannak, úgyhogy most harcolni kéne érte. És nem csak az egyetemnek, az egész szakmának. A kezdő lépést az Örkény Színház megtette, lehet csatlakozni. Úgyhogy stílusosan: hajrá SZFE, hajrá magyar színházi és filmes szakma!”

A megszólalásokat a Színház.neten olvashatják.