A Szcenárium, a Nemzeti Színház művészeti folyóirata kérdezte a teátrum műszaki igazgatóját.

Arról szólva, mikor és hogyan került a színház vonzásába, Kovács Bálint elárulta, a műszaki egyetem építőmérnöki karán végzett, majd az építőiparban helyezkedett el, később a fővárosi tanácsnál dolgozott mérnökként és részt vett az Arany János Színház felújításának a koordinálásában.

„Ennek kapcsán számtalanszor el kellett mennem a színházba, és, ahogy illik, megcsapott a „mozdony füstje”. Kívülállóként belekeveredtem ebbe a világba, aminek egyedülálló légköre volt, összetartó, barátságos, bensőséges atmoszférája, és ez olyan mértékben megtetszett, hogy nem tudtam többé szabadulni tőle” – számolt be Kovács Bálint.

Azt vallja, hogy a létrehozott előadásokon keresztül mérettetik meg az intézmény, tehát ez adja a savát-borsát az üzemeltetésének: „Ennek a kiszolgálása folyamatosan változó feladathalmazt generál, ami inspirálja az embert. A művészvilágban az előadás alkotóelemeit sem szeretik kétszer ugyanúgy felhasználni, még ha „takarékos” megoldásnak tűnik is, valami változtatás mindig lesz rajta az újrahasznosítás alkalmával. Folyton változnak a kihívások, mindig más-más megoldások szükségesek. Ez annyira megtetszett nekem, hogy ott ragadtam. Jött a rendszerváltás, utána Székely Gábor lett az igazgató, s én ebben az időszakban is maradtam a műszaki vezetésben. Aztán neki is mennie kellett, szerintem méltatlan körülmények között, mert a szakmai hozzáértése okán ennél jobbat érdemelt volna. Ezután Márta Istvánt nevezték ki igazgatónak, és az ő idején keveredtem abba a helyzetbe, hogy „felfedezett” a Nemzeti Színház megépítésére kinevezett kormánybiztos, Schwajda György” – mesélte a műszaki igazgató.

Kovács Bálint szerint, ahogy az atlétikában Usain Bolt világcsúcsidejét, a színházi világban a Nemzeti Színház megépítését is ugyanúgy nyilván kellene tartani, hiszen a 2000 augusztus elsejei első kapavágástól az első előadásig mindössze 20 hónap telt el (2002-ben, a januártól márciusig terjedő időszakban már próbált a két nyitó előadás).

„Mindenképpen világrekord, akár a beépített pénzmennyiséget nézem, ami 14 és fél milliárd forint + áfa volt abban az időben, s ami majdnem egymilliárdra rúg havi szinten. Az Arcadom, amely a lebonyolítója volt az építkezésnek, jól teljesítette a feladatot, szerencsés választás volt. Ugyanakkor nem követte el azt a hibát igazgató úr, ami számtalan színházépítésnél megtörténik, hogy a színházépítői tapasztalatot mellőzik” – részletezte Kovács Bálint.

A Nemzeti színpadtechnikájáról szólva többek között azt mondta: „Voltak olyan rendezők, akik egyenesen beleszerettek a rendelkezésre álló technikánkba, és keresték a benne rejlő lehetőségeket. Ilyen nagyon technikás volt 2004-ben a III. Richárd, Valló Péter rendezése is. A mostani időszakból pedig a grúz David Doiashvilit említhetem. Amikor Vidnyánszky igazgató úr meghívta őt hozzánk vendégrendezni és megmutattuk neki a színpadtechnikát, azonnal beleszeretett, s azóta sem tudja elengedni a rendezéseiben, ami néha már-már túlzásnak is tetszhet. Szerintem az a jó, ha megfelelő arányban működik együtt a technikai és a művészeti oldal, ha összhangban vannak egymással, mint például a Forma 1-ben a technikai és az emberi tényező. Itt is rá kell éreznie az alkotó teamnek, miből mennyit érdemes beletenni. Ha valamelyik oldal kicsit előbbre tolakszik, felborul az egyensúly, és a néző is megérzi a disszonanciát. Nyilvánvaló, hogy amikor létrehoztuk ezt a technikát, arra törekedtünk, hogy – ha már megépült végre a Nemzeti – minden eddiginél magasabb színvonalú legyen a műszaki felszereltsége. A mai napig azt mondom, világszínvonalú a technológiánk, teljesen egyedülálló, szinte nincs még egy ilyen színház a világon, amelyben (most a nagyszínpadról beszélek) az alsó gépészet tekintetében ennyire tagolt és strukturált lenne a színpad. A főszínpad hasznos területe 72 süllyedőből áll, a zenekari árok 12 részre van felosztva, az árok előtt 12 mellvéd van, a kettő között van egy rész a vasfüggöny alatt, az is mozgatható, tehát gyakorlatilag az egész játéktér mobil a padlózatot illetően. Azért készült így, hogy szcenikailag megfelelően alá tudjunk dolgozni a művészi munkának. Ennek előnyei és hátrányai is vannak. (…)

Persze mindig az oroszlán bajszát huzigáljuk, mert szeretnénk minél ötletesebben, minél meghökkentőbben megvalósítani a dolgokat. Másik idevágó történet volt a III. Richárdban Clarence meggyilkolása, akit Blaskó Péter játszott. A jelenet közben az összes süllyedő fel-le mozgott, és a drámai hatás kedvéért az egészet egy stroboszkópszerűen villogó fényhatás kíséretében kellett végrehajtani, ami borzasztóan zavaró effektus a szemnek. Ilyen körülmények között kellett egymással dulakodniuk a színészeknek, és hiába mondtuk el nekik és gyakoroltattuk el velük, mit csinálhatnak, hova helyezkedjenek, mert nagyon nehéz egy ilyen helyzetben pontosan felmérni, ki hova teheti például a kezét, hova nem. És bár minden becsípődés érzékelő működött, Blaskó Péter mégis olyan helyre nyúlt és felejtette ott a kezét, ahol az beszorult két süllyedő közé. Tiszta szerencse, hogy nem okozott neki maradandó sérülést, viszont az előadással le kellett állni. De a már emlegetett Román Sándort is le kellett beszélni egyszer arról, hogy a táncosok „beugorjanak a semmibe”, és menet közben képezzünk ki alattuk a süllyedőkből táncteret. Ezeket a kockázatokat nagyon nehéz kezelni, de minden a mi felelősségünk, és muszáj körültekintőnek lenni. Meg kell találni mindig a megfelelő megoldást, ami persze azzal is együtt jár, hogy több munkát kell belefektetni, és ha valaki olyat talál ki, ami nem megvalósítható, akkor rögtön alternatívákat kell tudnunk neki felkínálni, ezzel is segítve a művészi munkát” – számolt be Kovács Bálint.

„A jelenlegi igazgató, Vidnyánszky Attila is fel szokta nekünk adni a leckét, például azzal, hogy Az ember tragédiája az ő rendezésében folyamatos színpadtechnikai változások sorozata, több százas nagyságrendben. Többször kell programot áttölteni a végrehajtó számítógépekre, nem is egy gépen kezeljük a produkciót, olyan sok a változás. Ebben az előadásban történt meg az is, amire az elején céloztam, hogy ha egy hibát nem javítunk ki azonnal, az lavinaszerűen okozza később bajt. Egy eltépett papírlap csípődött be a süllyedő gépezetébe, ami erre megállt. És mivel nincs szünet az előadásban, nem is tudtam orvosolni a dolgot. A rögtönzések láncolata így oda vezetett, hogy majdnem felborítottuk azt az alumíniumszerkezetet, amit – mint kulcsfontosságú díszletelemet – az előadásban előre-hátra mozgatunk. Csak a következő napon sikerült kiszedni a papírt a gépezetből. De minden igazgató idejében előfordult hasonlóan extrém helyzet, hiszen a nemzet színházában mindenki igyekszik valami nagyszabásút produkálni, ez az ambíció hajtja a művészeket egytől egyig. Előfordult az is, hogy éppen nem volt művészeti igazgatónk, de olyan ez a színház, mint egy nagy tanker, egyszer irányba állt, és megy tovább, a részegységek viszik előre, így előbb-utóbb célt érünk. Itt mindenki a legjobbat akarja kihozni magából, ami egyfajta kényszer is. Én is úgy éltem meg, amikor megkaptam a lehetőséget a Nemzeti csúcstechnológiával való felszerelésére, hogy ha ezt elrontom, az nagy fiaskó – hogyan nézzek akkor a tükörbe? (…) Úgy gondolom, ez mindenkire vonatkozik, aki azért nem megy el innen, mert neki itt a maximumot kell nyújtania” – tette hozzá a szakember.

Arról is beszélt, nem nagyon képes arra, hogy pusztán nézőként tekintsen egy előadásra: „Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy vajon minden csavar a helyén van-e, legalábbis a saját előadásainkon. (…) Egy másik színházban könnyebb, de azért olyankor is hajlamos vagyok a jó technikai megoldásokra figyelni elsősorban. Ez is fontos persze, hogy az ember naprakész legyen a szcenikában, amihez holtig kell tanulni, befogadónak kell lenni.”

A teljes interjú ITT érhető el.