Don Quijote nem a könyvtárszobába, hanem a videójátékok világába menekül el, Sancho Panza pedig egy háromfős dokumentumfilmstábbá változott – Kovács D. Dániel, Varga Zsófia és Závada Péter kortárs környezetbe helyezte Cervantes klasszikus történetét, amelyben a virtualitás és a valóság ütközik össze. Az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt című előadás július 5-én debütál a Városmajori Szabadtéri Színpadon, ősztől pedig az Örkény Színház repertoárján lesz látható. A színdarab rendezőjével, a Junior Prima-díjas Kovács D. Dániellel beszélgetett a Fidelio.

Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy van egy hosszú listája arról, milyen problémák foglalkoztatják. Arról szólva, ezt most is elő kellett-e vennie, Kovács D. Dániel elárulta:

„Persze, elő-előhalásztam belőle dolgokat. Anno az egyetemen Székely Gábor erősen ambicionált minket, hogy tárazzunk be különféle ötleteket, hogy ne leforrázva, remegő kézzel kezdjünk el drámák után kutakodni, ha kapunk egy felkérést. Ez egy elég hosszú lista arról, mik azok a dolgok, amik aktuálisan foglalkoztatnak és érintenek engem, olyasmik, amikkel kezdenem kellene valamit. Ez arra is jó, hogy ha küldök a művészeti tanácsnak egy-egy novelláskötetet, drámát vagy saját történettöredéket, képet kapjanak arról, hogy milyen érzések kavarognak bennem éppen.”

Arról is beszélt, hogyan találtak rá végül a Don Quijotéra:

„Az búvópatakként egyfajta szempont volt, hogy ha már a Városmajoriban mutatjuk be először, olyan darabról legyen szó, ami ismerősen cseng a nézőknek, hogy a nagy nyári dömpingben is felkapják rá a fejüket. Valószínűleg ez is a Don Quijote felé vezetett minket, de a sors fintora, hogy végül egy olyan történetet sikerült összeraknunk, ami eléggé szerzői, és ilyen értelemben új, ismeretlen. Ez is aktuálisan az egyik mániám volt, hogy készítsünk előadást arról, amit a baráti körömben és a kortársaimon is tapasztalok, hogy nézzük meg, mi a fene van ezzel a generációval. Ez magam felé is elvárás, klasszikus drámákat is csak akkor veszek elő szívesen, ha azt érzem, hogy az abban megfogalmazott problémakör aktuális és érvényes a jelenkorra is. Lényegében arról a pánikról szerettem volna beszélni, amit ma a felnövés jelent.

Felnőtt egy generáció, akiknek a szülei kaptak tíz jó nagy pofont devizahitel vagy gazdasági világválság néven, ettől van bennünk egy jókora félelem az elköteleződéstől.

És eközben a virtuális világ rengeteg lehetőséget kínál ennek a generációnak az elbújásra a videójátékokban. Egyfajta gyerekkorhaladékot kaphatunk, időt kérünk, halogatunk, kitoljuk a fiatalságunkat.”

„Ha jól csináltuk, akkor a néző eljuthat addig a felismerésig, hogy a mi hősünk már nem is afféle kafkai kallódó ember, hanem egy poszt-posztmodern hős. Miután szembesül a világ mindenféle nyavajájával, az elsődleges válasza erre az időkérés, az elbújás, mint a tanmesei homár, aki elrejtőzik a kő alatt, hogy páncélt növesszen. Később azonban felismeri, hogy ő is csak sodródik, és a világ minden búját-baját adottként kezeli. Attól válik aktívvá, hogy a virtualitásban megélt élményeit alkalmazni kezdi a való világra is. A mainstream videójátékok nagyrésze ugyanis arra az alapattitűdre épít, hogy a játékos, vagyis a te tetteid az adott virtuális térben valódi, érzékelhető hatással vannak a világ építésére, fejlődésére. Rengeteg játék kifejezetten arra az egyébként a valóságban ritkán tapasztalható érzésre épít, hogy a tetteinknek valódi hatása van. A mi hősünk magára ölti ezt az attitűdöt, és nekiront a problémáknak” – teszi hozzá az alkotó, aki a szövegkönyvet Závada Péterrel és Varga Zsófiával írta közösen.

Az előadásaiban ő és Závada Péter is gyakran áttörik a negyedik falat: bevonják a nézőket, kikacsintanak, jelzik, hogy színészek egy színpadon. Ennek kapácsén kifejtette:

„Valószínűleg arról van szó, hogy szeretem, ha az alkotó és a néző összekacsint. A játékosság felvállalásáról van szó, ehhez viszont kell egy cinkostárs. Ezzel talán többet tudok megmutatni a színház élő jellegéről, mint azzal, hogy egy zárt, szigorú rendszerben, klasszikus formákkal dolgozunk. A színház akkor jó, ha közösen történik a nézővel, ha az ő fantáziája repíti tovább a történetet. Ez közhely, de igaz.

Szükség van ezekre a másodpercnyi félmosolyokra, ami arra vonatkozik, hogy ezt a hiperszuper szent pillanatot egyébként veletek, nézőkkel közösen hozzuk létre.

Hogy ne csak üljetek a sötétben, és passzívan befogadjátok, amit láttok. Az ilyesfajta előadásokat szeretem, és ezért olyan színházat is csinálok, ami nekem tetszik és a fateromnak meg a tizenhat éves deszkás énemnek, aki még akár a csaját is elvinné rá randizni.”