Kovács Patrícia a legnépszerűbb színésznőink egyike. Moziból, színházból, tévéből egyaránt ismerős, hosszan lehetne sorolni emlékezetes szerepeit. A Vígszínház művészét a We Love Budapest kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

Idén tért vissza a Vígszínházba, ami olyan, mintha révbe ért volna. A kérdésre, a helyén érzi-e most magát, Kovács Patrícia elmondta: „Igen. De már akkor, amikor elmentem, tudtam, hogy egyszer még ide visszatérek. Ez nem volt kérdés. Annyira szerettem itt lenni, hogy ha rajtam múlik, soha az életben nem megyek el innen. Már gyerekként is rajongtam a Vígszínházért, sokat ültem a kakasülőn, néztem az akkori darabokat. A visszatérés adott egy megnyugtató hazatérésélményt. Itt nekem minden nagyon ismerős és otthonos. Ez a közegem. Amit nagyon szerettem a Vígszínházban, az minden megmaradt, de közben jöttek újak is, fiatal alkotók, színészek és rendezők, akiket most, ebben az évben kezdek megismerni. Nagyon izgalmas időszak ez, amikor minden itt van, amit ismerek és szeretek, ráadásul új energiákkal frissülve. Hasonlóan lelkesnek érzem magam, mint amikor a Színművészeti után Egerbe szerződtem. A Vígben izgalmas munka folyik, megtartva a klasszikus népszínházi hagyományokat, de igazi 21. századi bátorsággal, akarattal és kísérletezéssel.”

A teátrum új bemutatójában, a Bodó Viktor rendezte A kastélyban két szerepben láthatjuk, az egyik egy kissé félkegyelmű, tenyeres-talpas, fura és csúnya lány, a másik pedig egy úrinő karikatúrája, egy szándékosan túlrajzolt figura. Arról szólva, jó érzés-e, amikor nem a vonzó nőt kell játszania, elárulta:

„Amikor visszatértem a Vígszínházba, akkor tulajdonképpen egy nagyon jól működő szabadúszói létet adtam fel. Játszom még a repertoáron lévő külsős darabokban, de most csak ide akarok koncentrálni. Elsősorban azért adtam fel a szabadúszást, mert hiányoztak a kockázatvállalások és eltűntek az életemből a klasszikus írók, illetve a szélsőségesebb kortárs szerzők darabjai. Sok ún. szépnő-szerep talált meg, találtam bennük boldogságot, de talán picit több volt belőlük a kelleténél. És kezdtem azt érezni, hogy ismétlem magam.

Egy ideje tele vagyok lelkesedéssel, egyszerűen harapni tudnék. Lehet, hogy most értem be. Talán izgalmasabb is vagyok, mint amilyen 20-30 évesen voltam. Kinyíltam 40 fölött. Nem akarom bizonyítani se magamnak, se másnak, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Elmúltak a parák, a görcsök, a megfelelési kényszerek. Most könnyedén és gátlások nélkül tudok az alkotásokban részt venni.”

Legutóbbi bemutatója a Pesti Színházban, az Inkognitó című darab, amelyről így mesélt: „Az Inkognitóban rengeteg szerep van, amit négy színész játszik el. Mindannyiunknak nagy kihívás, és van köztük olyan, ami teljesen szokatlan tőlem. A darab abból indul ki, hogy amikor Albert Einstein meghalt a kórházban, az agyát a kórboncnok ellopta, majd az egész élete ráment arra, hogy bebizonyítsa, a zseniknek más az agyuk. Az Inkognitó körülbelül 70 évet ölel fel, állandóan ugrál az időben, flashbackek törik meg a darab jelenidei jeleneteit. Az agyról szól, meg a zsenialitásról, az elmebetegségről, a pszichológiáról és az emlékezetről. Meg arról, hogy mennyire befolyásolnak az érzelmeink, amiket közben felülír az agyunk. Van egy ilyen mondatom benne, hogy: Az agy egy történetmesélő gép, és nagyon ügyes abban, hogy jól átverjen minket.”

A színésznőt arról is faggatták, szokott-e az öregedésre gondolni: „40 fölött elkezdtem megszeretni azt, hogy már tudom, hol vannak a határaim, hogy megismertem azt a nőt, aki vagyok, és hogy már egy ideje elkerülöm a játszmákat az életemben. Már ez önmagában nagyon jót tesz. Meg az, hogy figyelek és vigyázok magamra, hogy csak és kizárólag olyan emberi kapcsolataim legyenek, amik építenek. Nagy lemorzsolódás volt az utóbbi években. Hogy tudjak felszabadultan mosolyogni. Mert az megszépíti még a ráncokat is.

Amikor a színésznők középkorúak lesznek, attól kezdenek el félni – tegyük hozzá, joggal –, hogy már nem fognak kelleni, nem lesz számukra feladat. Persze a drámaírók sem segítenek, sokkal több jó férfiszerep van, mint női. De ha fejben jól vagyunk, akkor ez a korszak is lehet, akárcsak a többi, vonzó, szerethető és sikeres. Nekem egyébként inkább a harmincas éveimben akadtak gondjaim magammal. És sokkal több, mint manapság. Most jobban is dolgozom, mint régen. Korábban előfordult, hogy elvesztegettem egy-egy próbát, hogy spóroltam, na ilyesmi ma már nem fordul elő. Elhagytam a húszas-harmincas évek hebrencsségeit. Mostanában tartalmasabbak a hétköznapjaim is.”