Tartalmi partnerünk, a Fix TV Bóta Café című műsorának vendége Kovács Patrícia, aki mesélt arról, hogy milyen volt együtt dolgozni Eszenyi Enikővel a Vígszínházban, valamint a jelenlegi közhangulatról is kifejtette véleményét.

„Egy elég „izmos” szabadúszó létet adok fel a társulati létért. Szerencsére Orlai Tibor, a Centrál Színház, a Játékszín biztosított arról, hogy lesz munkám, forgattam, tévéztem. (…) Most azt érzem, de ebből a cirkuszi életből elég volt nekem. Amikor tavaly visszamentem a Vígszínházba egy vendégszerepre, akkor azt éreztem, hogy megérkeztem, hogy ezt a helyet ismerem, szeretem, hogy ilyen a nagybetűs színház és jó lenne tartozni egy olyan intézményhez, ami lefedi azt a repertoárt, amit én szeretek. Azt gondolom, hogy egy népszínházi színésznő vagyok, vonz, hogy a gyerekdarabon és a királydrámán át Csehovig mindenfélét lehet játszani. (…) Most szeretnék egy jó társulatban egy jó társulati ember lenni. Ez már nem az a Vígszínház, ahonnan eljöttem. Ezt már abban a pillanatban éreztem, hogy bementem az olvasópróbára” – fejtette ki Kovács Patrícia.

Bóta Gábor Eszenyi Enikő ügyről is kérdezte: „Az én karakterem egyébként bírta volna, hogy folyamatosan egy hullámvasúton létezünk és olyan dolgok vannak megengedve, ami egyszerűen nem píszi. Én megtanultam, hogy színpadon nem sértődünk meg. Én egy jó Horvai István tanítvány vagyok, engem inspirál, ha egy rendező őrületes vehemenciával akár kritizál, noszogat, hogy jobb legyek és én attól jobb is leszek. Engem ez nem zavar, én bármit elbírok. Az már zavar, ha nekem van bajom és nem mondhatom. Előfordult, hogy kérdezek és az volt a válasz, ne kérdezgess, csináld, amit mondok. Az sem oké, ha a folyosón vagy az öltözőben nincs feloldása egy olyan helyzetnek, amelyben leoltottak húsz ember előtt és ha bekerülök egy olyan áldozat szerepbe, amiben nem jó lenne, mert akkor az ember elkezd újból és újból hibázni. Engem egyébként nem nagyon értek megalázások, de végignéztem, ahogy másokkal megtörténik… Azt éreztem, hogy nem szólalhatok meg és azt is éreztem, hogy a nagy színészek sem szólalnak meg, tehát itt így közlekedünk egymás közt. Féltem is megszólalni, egyszerűen olyan volt a légkör, hogy az ember bement és nem mert bizonyos dolgokat megtenni. (…) Azt is gondoltam, hogy ezt ki kell bírni. (…) De minden reggel megkérdeztem, hogy „benn van-e” és ha nem, akkor fellélegeztem. Ezzel nem voltam egyedül. És ez a nő, ha jó napja van, akkor viszont egy édes és rajongva csüngsz rajta, meg akarsz tanulni mindent, amit tud a színházról. Ez az állandó hullámvasút, hogy imádod és közben állandóan félsz tőle, nincs rendben” – fejtette ki Kovács Patrícia.

„Én végülis azért jöttem el, mert Eszenyi Enikő egyáltalán nem engedett el vendégnek. Egy év múlvára kikértem magam egy Hamvai-darabba a Tháliába. A válasz az volt: szó se lehet róla, nem mehetsz sehova, te az enyém vagy. Addigra kialakult bennem az az érzés, hogy bármennyire rajongom ezt a nőt, ezt a csodálatos színésznőt, igazi színházi embert, (ez nem mehet tovább). Vétek az, hogy Eszenyi Enikő nincs színpadon, szerintem tragédia, ami vele történt és remélem, hogy valamilyen módon rehabilitálja saját magát. Azt gondolom, úgy lenne jó a történet, ha alkotó emberként meg tudná fogalmazni azt, ami vele történt. Kíváncsi vagyok arra az Eszenyi Enikőre, aki átértékelte azt, ami vele történt” – szögezte le Kovács Patrícia.

A szakmai közállapotokról szólva kifejtette: „Tudom, milyen az, amikor úgy dolgozunk a szakmánkban, hogy más az életfelfogásunk, máshogy neveltek minket, mást gondolunk a politikáról. A Nemzeti Színház büféjében előfordult, hogy a drága Hollósi Frici és Blaskó Péter vagy Szarvas József semmiben nem értettek egyet, rendkívül szórakoztatóan vitatkoztak. Az egyik kezében a Népszabadság volt, a másikéban a Magyar Nemzet, de rendkívül jól dolgoztak együtt. Most nem ez a jellemző, már nem történnek meg ezek a beszélgetések. Olyan szinten jött be a politika a színházak életébe, (…) olyan emberek kapnak színházakat, hogy az nagyon riasztó” – vélte a színésznő.

A Színművészetivel kapcsolatban kifejtette: nem volt kérdés számára, hogy már az egyetemfoglalás első napján vitt cigit, kólát, zsepit, ételt a diákoknak: „Nem volt kérdés, hogy egy ilyen ügy mellé álljak. (…) Azt a helyet bántották, ahol én a legédesebb négy évemet töltöttem. Olyan embereket kérdőjeleztek meg és olyannyira meghurcolták az egész egyetemet, hogy az elképesztő. (…) Az egyetem nekem a mindent jelentette… Bicskanyitogató volt az a fél év és csodálatosak voltak a fiatalok” – emlékezett Kovács Patrícia.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy miért tartotta fontosnak kipróbálnia magát egy tehetségkutatóban és hogyan viszonyul a sorozatokban való szereplésekhez.