Kovács Patríciát a Jelen kérdezte közéletről, az emberi jogokról, a közös felelősségvállalásról. Lapszemle.

Közel 9 éve, már a terhessége vége felé, 40 fokos hőségben vonult végig a Pride-on, amiről úgy nyilatkozott:
„Persze, hogy ott voltam. Ugyanis azt gondolom, hogy ha az ember népszerű, vagyis „híres” lesz, az kötelezettségekkel is jár. Azt már akkor láttam, amikor a Suhanj!-t alapítottuk, hogy egy civil szervezet, egy ügy akkor kap teret, ha egy ismert ember odaáll az élére. Vagyis minden „híres embernek” kutya kötelessége lenne találni olyan témát, ami mellé meggyőződéssel odaáll.”

Annak kapcsán, hogy pattanásig feszült helyzetben élünk, úgy fogalmazott: „Érdekes, én úgy látom, az SzFE elfoglalása óta például a szakmánkban is többet kezdtek el politizálni az emberek, mint azelőtt – akár pro, akár kontra. (…) Én azt látom, hogy az SzFE-s fiatalok olyan elképesztő bátorsággal, kitartással, összefogással álltak ki az ügyükért, ami tiszteletet parancsolt, és amit én valószínűleg annak idején nem mertem volna megtenni. Amikor mi jártunk oda, akkor az még egy nagyon más generáció volt. Engem egyenesen zavarba hozott az a szabadság és kérlelhetetlenség, amivel a húszéves gyerekek kockára merték tenni a diplomájukat és a karrierjüket. Lehet, hogy más is így volt vele, mert most azt látom, hogy azóta a színházi és filmes emberek is sokkal intenzívebben politizálnak. (…) Pont ma írtam egy sztorit a TASZ felhívására hivatkozva: jó lenne, ha most már felhagynánk a kanapén üldögélős kommentelgetéssel, mert fotelforradalmárnak lenni már nem szexi.”

Kovács Patrícia szerint a világnézeti különbségek ellenére tudnak együtt dolgozni: „Az elképzelhetetlen, hogy azért nem adok végszót valakinek, mert az illető nem arra szavaz, akire én. Sőt! Nemrégiben egy felolvasó színházban találkoztam valakivel, akiről pontosan tudtam, hogy nagyon mást gondol a világról, mint én, s miután együtt töltöttünk három órát, utána azt mondta nekem: „Nahát! soha nem gondoltam rólad, hogy ilyen jó fej vagy!” És én tényleg örültem, hogy végül számára is kiderült, legalább az irodalmon keresztül akkor is tudunk együtt dolgozni, ha korábban engem egy mumusnak tartott. Ha közös dolgaink vannak, akkor sokkal közelebb kerülhetünk egymáshoz. Nem vagyok sem szociológus, sem jós, de a közös kiállás lehetne az árkok betemetésének leghatékonyabb módszere. Valamelyik nap eszembe jutott a háború kapcsán, az ukrán nép összetartását látva: ha ne adja Isten, nálunk lenne hasonló helyzet, akkor vajon mi beállnánk-e egy közös zászló alá ezzel a teljesen szétszakított néppel? Össze tudnánk-e fogni a jövőnkért, a mindannyiunkat fenyegető pusztítással szemben? Tiszta szívemből kívánom, hogy soha ne kerüljünk ilyen helyzetbe, de attól tartok, hogy nem tudnánk nagyvonalúan eltekinteni a különbségektől, és a vitákon felülemelkedve harcolni a szabadságunkért.”