Az ország egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznőjét kérdezte a Nők Lapja többek közt arról, honnan az erő, a bizonytalanság, a tudatosság és az a sok kérdés benne…
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Épp most érkezett vissza Keszthelyről, ahol tíz napon át játszották a Centrál Színházzal a Házassági leckék középhaladóknak című darabot. Ennek kapcsán úgy fogalmazott:
„Nagyon jó kis csapattá értünk Balsai Mónival, Stohl Andrással és Schmied Zolival ez alatt a hat év alatt, amióta a darabot játsszuk. Sok mindent éltünk át együtt, válásokat, házasságkötéseket, és egyre több a gyerek is. Számíthatunk egymásra, ha szükség van rá, és rengeteget nevetünk, amikor együtt vagyunk.”
Azt is elmondta már többször, hogy nemcsak egyetlen döntését, de egyetlen kimondott szavát sem bánta meg soha: „Az az óriási szerencsém, hogy az a szakmám, ami. Hogy ezeket az indulatokat a színészetben ki tudom élni. Én oda tartogatom a szélsőségeimet. Annyi könnyet tartottam például magamban az évek alatt, hogy a színpadon már abszolút gond nélkül megy a sírás… Az mindig nagyon jólesik, kiengedni… És persze kifutom, kijógázom, kimeditálom magamból, na meg elsírom a pszichológusomnak is. Szóval azért nem fulladok bele, kijön belőlem, ami kell, megvannak rá a csatornáim. De nem tudom, hogy valaha lesz-e olyan kapcsolatom, amiben megengedem magamnak, hogy kiforduljak önmagamból. (…) Olyan fokú diplomáciai érzékem lett, ami remekül jön a munkámban. Mert egy igazán megbízható, teherbíró munkaerő vált belőlem. Nincs bennem semmiféle allűr vagy önzés, és szeretek csapatban, közösségben dolgozni. Lehet rám számítani. Csak hát a magánéletemben már akadtak ezzel gondok. Hogy azt hiszem, akkor leszek csak igazán szerethető, ha mindig kedves vagyok és lágy, ha nem hisztizek, nem veszekszem, nem emelem fel a hangom. Ha odaadok mindent. Feltétel nélkül. (…) Hosszú idő volt, amíg megtanultam, hogy igenis meg kell húzni a határaimat. Hogy ez az én felelősségem.”
Azt is hozzátette: „Nagyon sokáig folyton kicsit más akartam lenni. Az utóbbi időben viszont, sok-sok csend után valahogy elkezdtem megkedvelni ezt a nőt, aki vagyok. De fel kellett nőni a feladathoz. Hogy ne legyen szükségem nézőkre, rendezőkre, szerelemre ahhoz, hogy szeretni tudjam magamat. (…) Olyan most ez, mint egy folyamatos flow-élmény azok után a pusztítóan fájdalmas évek után, amiket a hátam mögött hagytam”.
Arról szólva, milyen volt visszatérni a Vígszínházba, elárulta:
„A legjobb dolog, ami az elmúlt években történt velem! Elmondhatatlan érzés ennyi év szabadúszás után megtapasztalni, hogy minden, ami varázslatos ebben a helyben, amibe én azóta is szerelmes vagyok, ugyanúgy ott maradt, de közben létrejött egy igazán békés közeg, ahol tisztelettel kommunikálnak egymással az emberek. Sok mindent feladtam ezért, mert szabadúszóként rengeteget játszottam, jól ment, meg is tudtam élni belőle, de úgy éreztem, szeretnék visszatérni a klasszikus kőszínházi léthez.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.