Nagy összecsattanások csodájáról, utolsó anyai bölcsességről, a sopánkodás hiábavalóságáról beszélgetett Kováts Adéllal, a Radnóti Színház igazgatójával a 24.hu.
Főszerepet játszik a Radnóti Színház ősbemutatójában, a Kályha Katiban, elsőként erről mesélt Bodnár Judit Lolának: „(…) Az idei évadban az volt a szándékunk, hogy minél több kortárs darabot játsszunk. (…) Ilyen évada még nem volt a Radnóti Színháznak, minden idei premierünk kortárs, még az Álom luxuskivitelben című kisregény színpadi adaptációja is.”
A Kályha Katiról szólva hozzátette: „A mű közvetlenül a Trianont megelőző időszakban, Nagybányán játszódik. Ami számomra a legizgalmasabb volt ebben a darabban az az, hogy a kisembernek mennyire lehet ráhatása a történelemre, hogy egyáltalán tudja-e befolyásolni a mindennapi tetteivel és döntéseivel, hogy a nagyobb erőviszonyok hogyan térítenek le utakról embereket, hogyan befolyásolják az emberek döntéseit, akik próbálnak élni, túlélni ezekben a helyzetekben. Valamint mennyire van vagy lehet rálátásunk az adott pillanatban a saját helyzetünkre. Az is érdekelt, hogy ebből a távlatból, ahogy például mi most visszanézünk a XX. század elejére, mi milyen következtetéseket vonunk le, milyen analógiákat találunk a mostani életünkkel. Engem ezért érintett meg Kályha Kati története – amire mondhatnánk, hogy egy Kurázsi mama-parafrázis, még ha más tétjei is vannak.”
A kérdésre, az, hogy ő női vezető, befolyásolja-e a vezetői stílusát, elárulta: „(…) Aki rendező is, annak könnyebben megy az irányítás. Én színészként vagyok igazgató, ez nőként nagyobb kihívás a kollégáknak és nekem magamnak is. Egyszerre vagyok egyenrangú játszótárs, és egyszerre állok a hierarchia csúcsán is, mint színházigazgató. Ezek a státuszok határozzák meg irányomban az elvárásokat, és én igyekszem a legemberibb módon és a legtermészetesebben működni minden helyzetben. De ezeket a státuszokat magamban mindig, minden helyzetben pontosan szétszálaznom igenis nehéz. Ha nem sikerül, akkor nem könnyítem meg a kollégáknak azt, hogy miként viszonyuljanak hozzám.”
Arról is beszélt, hogy világéletében proaktív ember volt, a jég hátán is megélő alkat: „Abból gazdálkodom, ami van, abból próbálom a legjobbat kihozni, ami megadatik. Elég nagy igazságérzettel vagy kurázsival áldott meg a sors, és a szüleim, bár kisemberek voltak, ők is ilyenek voltak. Engem úgy neveltek, hogy az a tied, amit megtanulsz, az van elvégezve, amit te megcsinálsz. Anyukám egyik utolsó nagy mondása, hogy sem túl elkeseredni, sem nagyon elbizakodni nem szabad. Persze a mostani világ ennek a középen levésnek egyáltalán nem kedvez. Ma mindent átsző a politika, és agyonnyomja az életet. Pedig az életnek nem a politikáról kellene szólnia, az emberek egyszerűen csak élni akarnak, tenni a dolgukat: a tanár tanítani, az orvos gyógyítani, a színész játszani, vagy, ahogy a Kályha Katiban elhangzik: „Festő vagyok, festeni akarok”.”
„Ahogy az élet nehezebb, nehezebb a színházcsinálás is. Az emberek másra éheznek, mint tizenöt évvel vagy akár hét évvel ezelőtt, amikor én belevágtam az igazgatásba. Ma már nem elsősorban azt akarják, hogy felrázzák őket, hanem kell valami fény is. Mondjuk a Kályha Katiban ebből a fényből kevesebb van, de például a Bartis-darabban ott van, az utolsó mondat így hangzik: „boldog vagyok, ennél több nem történhetett”. Az élet felé kell mennünk bármi áron. Ha vannak ilyen pillanatok, a boldogság pillanatai, azokat érdemes megragadni, szerintem most ez a legfőbb dolga a színháznak, hogy ezt megmutassa” – fejtette ki Kováts Adél.