A Radnóti Színház igazgatója máig megőrizte őzikebáját, érzékenységét, őszinteségét – írja a Nők Lapja újságírója, Koronczay Lilla. Kováts Adél arról is beszélt a lap interjújában, milyen bemutatóval készülnek és hogy milyen érzés egy egyetemista leány édesanyjának lenni. Lapszemle.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
A beszélgetésben elsőként a Radnóti Színház legújabb színházi bemutatójukról, a 3tél című előadásról is szó esett, ami női sorsokat fog taglalni:
“Mélyen együtt tudok érezni azokkal az anyákkal, akiknek a gyerekei elhagyják az országot. Márpedig ez ma minden harmadik családot érint. Egyelőre beláthatatlan, hova vezet a folyamat, mi lesz azoknak a szülőknek a sorsa húsz év múlva, akik most egyedül maradnak. Tudják-e majd kezelni a magányt? A menni és maradni dilemmája a mindennapjaink része lett, és azoknak is szembe kell nézniük a köztes lét érzésével, akik elmennek. Már született is erre egy új fogalom: migrációs gyász. A 3tél című előadásban is hangsúlyt kap ez a probléma. A darab egy négy generáción átívelő családtörténet, amelynek középpontjában a nők állnak, az ő konfliktushelyzeteiken, érzelmi életükön keresztül alkotunk képet a világról. A szerző maga is nő, kortárs zágrábi író, a saját történetét beszéli el. Feltétlenül nézd meg!”
Kováts Adél azt is hozzátette: “Manapság szinte minden nőnek több szerepben kell teljesítenie. Hogy ez mennyire sikerül, az persze attól is függ, milyen a közeged. Például számíthattok-e egymásra a pároddal. Valószínűleg a férjem (Kováts Tibor Liszt Ferencdíjas balett-táncos, kiváló művész – a szerk.) nélkül én sem tudnám menedzselni mindezt.”
A Radnóti Színház vezetője arról is mesélt, hogy leányát felvették az egyetemre és arról is faggatták, hogyan rendezte el magában Rozi betegségét: “Az ember eleinte feltesz minden kérdést, ami feltehető ezzel kapcsolatban. És amikor már azt hiszed, mindent megválaszoltál, eljutottál az elfogadásig, akkor megint történik valami, amiben megmérettetik ez az elfogadás. Rozi könyvében van egy mondat, amiről én sokáig azt hittem, hogy értem: “Minden korszakunkban másképp látjuk a velünk megtörtént dolgokat… Számomra az dolgozta fel a múltját, aki képes másképpen látni.” Én voltam a könyv első olvasója, néha javasoltam, hogy pontosítsa, amit írt, mire azt válaszolta: “Nem, anya, ez így jó, ha én ezt pontosabban leírnám, az már elviselhetetlen lenne.” Mégis, valami ilyesmin csúszhatott el a megértés. Aztán amikor Makón rendeztek egy csodálatos könyvbemutatót Rozinak, ugyanazt kérdezték tőle, amit most te. Azt válaszolta, minden élethelyzetben újra felül kell bírálnia a múltját: “Újra és újra el kell gyászolnom azt, aki lehettem volna.” Csak ültem ott döbbenten, és nem kaptam levegőt. Akkor értettem meg azt a könyvbéli mondatot, de leginkább azt, hogy én is ugyanezt csinálom. Nagyon magányos dolog, soha nem értheti meg, aki nem ebben a cipőben jár.”
Kováts Adél a színházigazgatásról szólva, elárulta:
“Bele merek nézni az elődöm szemébe. Sikerült hét és fél év alatt úgy megújulnia a színházunknak, hogy közben megőriztük azt a szellemiséget, amely a Bálint András által harminc évig vezetett Radnótit is jellemezte. Egy művészszínház feladata mindig az, hogy jelen idejű legyen, az emberekhez szóljon, és azt gondolom, ennek az elvárásnak mi megfelelünk.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.