1943. február 23. született Kozák András Kossuth- és Jászai-díjas színművész, akinek nevéhez olyan filmtörténeti jelentőségű alkotások fűződnek, mint a Fényes szelek és a Szegénylegények.
1943. február 23-án született Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, az akkori Vencsellőn.
“Heten voltak testvérek és a szüleik mindent megtettek, hogy kenyérhez juttassák a gyerekeket. Később aztán Nyíregyházára került gimnáziumba, ez időtájt látott először színházi előadást, amely megbabonázta. Ennek ellenére még ekkor sem merült fel benne a színészet, építészmérnök szeretett volna lenni, ám az egyik testvére biztatására mégiscsak beadta a jelentkezését a színművészeti főiskolára. Azonnal felvették. Mert látták, hogy intellektuális, s magával hozta a tanyavilágból a tisztaságot, mellette pedig igazi őstehetség” – írta róla az Újsgmúzeum.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a szolnoki Szigligeti Színház, majd 1966-tól 1991-ig a Thália, illetve Arizona Színház művésze volt. Ezt követően 2001-ig a Nemzeti Színházban, a jelenlegi Pesti Magyar Színházban játszott, 2003-ig a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, művészeti vezetője volt.
Kozák Andrást számos mozifilmben láthatta a közönség. Gaál István 1963-as drámája, a Sodrásban után főleg Jancsó-filmek sorában szerepelt, mint az 1964-es Így jöttem, az 1965-ben, Cannes-ban Arany Pálmára jelölt Szegénylegények, az 1967-es Csillagosok, katonák, az 1968-as Csend és kiáltás, Fényes szelek és az 1987-es Szörnyek évadja. Kozák emellett olyan tévésorozatokban is szerepet vállalt, mint az 1984-ben indult Linda vagy az 1994-től forgatott Kisváros.
A Sodrásban című mozi hozta el a művész számára a szerelmet: Drahota Andreának és Kozák Andrásnak egy életre szóló összetartozás kezdetét jelentette
“Egy este, a forgatás végén a buszban vártam, hogy mindenki felszálljon, és visszavigyenek minket a szállásra – emlékszik vissza a színésznő. – Néztem ki az ablakon, aztán hirtelen éreztem, hogy valaki leül mellém. Megfordultam. Andrissal egymásra néztünk, és tudtuk, minket már csak a halál választ el. Hát úgy is lett…” – mesélte Drahota Andrea egy interjúban.
Azt is hozzátette: “Szinte minden éjjel vele álmodom. Az első időkben inkább lidércnyomás volt ez, hisz éjszakáról éjszakára visszatért álmomban, betegen, én pedig csak arra tudtam gondolni: hát újra és újra át kell élnem, még ha álmomban is, hogy elveszítem őt? Ezzel együtt úgy érzem, hogy Andris a mai napig velünk van, vigyáz ránk, gondoskodik rólunk. Gyakran mondom is a gyerekeknek, vigyázzatok, mit kértek a sorstól, mert apátok teljesíti!”
“Talán ez az, ami több a legzseniálisabb alkotói képzeletnél is. Ha két ember egymásnak teremtődött a földön. Ezt nem lehet megfogalmazni, elképzelni, létrehozni, kitalálni. Ilyen vagy van, vagy nincs. Ezért nem lehet tenni sem ellene. Mi ilyenek voltunk Andrissal. Ennek minden gyönyörével, teljességével, büntetésével és fájdalmával” – mondta Drahota Andrea a Nők Lapjának.
Kozák András pályájáról szólva 60. születésnapja alkalmából nyilatkozott: “Boldog vagyok, és hálát adok az Istennek, hogy olyan korban dolgozhattam és lettem színész, amikor nagyon jó volt a magyar színház, és akkor voltam filmszínész, úgymond, amikor európai hírű volt a magyar filmgyártás” – fogalmazta meg a színész.
Halála után a Népszabadság a következőképpen emlékezett meg Kozák András művészetéről:
„Nagy nekibuzdulásokból, ambíciókból, sikerekből a nosztalgia maradt. Az emlékezés fanyar boldogsága. Színpadon Kazimir Károly színésze volt, majd’ negyedszázadot töltött a Tháliában, amely a magyar színjátszás megújításához olyan utat választott, amely nem bizonyult hosszan járhatónak, de amelyhez Kozák András végig hű maradt, egészen a színház megszüntetéséig. Aztán az egykori Nemzeti Színházban játszott, rendezett, amíg az nemzeti volt, utána Székesfehérváron művészeti vezető is lett, és végül az erősen átalakult Vidám Színpadon dolgozott. Itt Shakespeare-szerepeket alakított. Filmen Jancsó Miklós munkáiban volt sokszor meghatározó szerepe. Így jöttem, Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Fényes szelek, Sirokkó, Égi bárány – 1964 és 1970 között valamennyi Jancsó-filmben benne volt. Akárcsak a színházban, a filmvásznon is a korábbi játékmódot, a külsődlegesnek érzett teatralitást, illetve a régi mozi színházszerűségét egyaránt halk, visszafogott, nagy érzelmi mélységeket és elmélyült gondolatiságot sejtető, monoton beszéddel, kevés gesztussal dolgozó stílussal cserélte fel. De nemcsak fegyelmezett végrehajtója volt erős rendezői elképzeléseknek, nemcsak alkalmas figura volt ezek megtestesítéséhez, hanem a szakmáját értő jó színész is”.
Pályatársával, Gálvölgyi Jánossal 20 évet töltöttek együtt a Thália Színházban: “Szerettük a színházunk szellemiségét, jó közösség volt. Andrásnak lenyűgöző memóriája és teherbírása volt. Ha csak a Bartókiádára vagy a Ghandira gondolok, szövegtengert kellett észben tartania. Amikor Kazimir Károly, a színházigazgató megbetegedett, a Thália is széthullott, mi pedig szétszéledtünk” – nyilatkozta korábban Gálvölgyi János.
Kozák Andrást 1971-ben és 1978-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki. A színművész 1981-ben érdemes művész, 1990-ben kiváló művész címet kapott, majd 1993-ban Magyar Művészetért-díjban, 1996-ban Kossuth-díjban részesült. A művész sok színházi előadásban nyújtott meghatározó alakítást: volt Claudius Shakespeare Hamletjében, Tevje a Hegedűs a háztetőben, Kopjáss István a Rokonokban, Lőrinc barát a Rómeó és Júliában, Albert herceg A hattyú című Molnár Ferenc-darabban, Fejedelem a Csongor és Tündében. A színművészet mellett rendezéssel is foglalkozott.
Kozák András súlyos betegség után, 2005. február 24-én, néhány órával hatvankettedik születésnapját követően hunyt el.
2013-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színház harmadik emeleti előadótermét Kozák Andrásról nevezték el. Szikora János, a teátrum igazgatója a névadó ünnepségen így emlékezett: „Meggyőződésem, hogy a színház egy szerves folyamat. Tisztelettel adózom mindazok emlékének, azok munkásságának, akiknek egy időben hozzátapadt a lelke, a szíve ehhez az épülethez. Kozák András ilyen volt.”
Fotók forrása: FORTEPAN, MTI