gate_Bannergate_Banner
Létay DóraThália SzínházDuda Éva TársulatLoupe Színházi Társulás
  • facebook
  • instagram
  • 2024. november 2., szombat
    banner_bigBanner4

    „Közös a missziónk Balázs Jánossal, hogy fúzionáljuk a zenét” – Interjú Gubik Petrával

    2024. január 16., kedd 10:11

    Találkát adott a sors címmel ad közös estet Balázs János Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, a Cziffra György Fesztivál művészeti vezetője Gubik Petra Junior Prima díjas színésznővel. Az este során Cziffra György szellemi öröksége mellett betekintést nyerhetünk életének legfontosabb pillanataiba és eseményeibe. Az előadás sorra veszi és felidézi azokat a fontos találkozásokat, amelyek előidézték és segítették Cziffra számára a zenei kiteljesedést, a zenébe és az emberekbe vetett hit szüntelen lobogását. A produkció kapcsán pályájáról is kérdezte Gubik Petrát Korcsmáros Felícia.

    Balázs Jánosról:
    Aki egyszer hallotta játszani Balázs Jánost egészen biztos, hogy szuggesztív és teljesen egyedi koncertélményben volt része. Balázs János a klasszikus zene 21. századi interpretálását lebilincselően, a legmagasabb technikai felkészültséggel szolgálja. Különleges érzéke van megérinteni a közönséget és ezáltal elmosni az előadó és a hallgató közötti távolságot. Egyedi tematikájú hangversenyei, műsorválasztásai képesek hatalmas tömegeket és fiatalokat megszólítani, melyet minden esetben a klasszikus zene népszerűsítése érdekében tesz.

    Gubik Petráról:
    Cziffra életútjának bemutatásában Balázs János partnere a fiatal Junior Prima Díjas művésznő, Gubik Petra lesz. A zenei televíziós műsor sikere, a Magyarország legsokoldalúbb előadója cím elnyerése után most a Fesztiválon is színpadra lép, ahol a próza és zene, klasszikus és könnyűzenei melódiák egymással karöltve kerülnek majd előadásra.

    Interjú a színésznővel:

    Egyike vagy azon színészeknek, akik élnek ezért a szakmáért, de nem halnak. Azaz a színház tölti ki a napjaidat, elhivatott vagy, de nem az a típus, aki reggel hatig ül a színészbüfében filozofálva…

    Nem érdekel a színháznak ezen része. Mindig inkább a művészet vonzott, az alkotási vágy motivált. Tizenkilenc éves koromban Békéscsabán, ahol én voltam a színház társulatának legfiatalabb tagja, mindent is akartam tudni. Nyilván a legnagyobb eszmecserék  a művészklubban és a dohányzóban mentek, tehát eleinte én is ide tértem be próbák között, előadások után, ám amikor munka közben nem tudtam koncentrálni, vagy nem maradt hangom, mert előző este kimaradtam, mérlegelnem kellett. Úgy döntöttem, számomra sokkal fontosabb, hogy másnap reggel, amikor bemegyek a próbára, olyat tudjak mutatni, amit más nem. Feltettem magamnak a kérdést:  hülye vagyok, hogy a saját tehetségem elvesztegessem?

    Ahhoz, hogy nyolcvan évesen is a pályán legyek, fontos a tudatosság. Ha már egy ilyen csodálatos kifejezési formát kaptam, mint a színművészet, köteles vagyok az energiáimmal jól gazdálkodni.

    Sohasem voltam önsorsrontó, de ha mégis elveszíteném a lábam alól a talajt, a családom, mint a legnagyobb támaszom, biztosan megtartana. Látom és tapasztalom az ismeretségi körömben, hogy amennyiben valaki olyan szerencsés, mint én, hogy ilyen stabil védőhálót tudhat maga mögött, sokkal kiegyensúlyozottabban képes haladni ezen a néha kifejezetten göröngyös pályán. Ha tudod, honnan jössz, azt is tudod ki vagy és mennyit érsz.

    Vannak, akiket mégis pont egy hányatott gyerekkor terel a pályára…

    Fiatalként úgy láttam, hogy eleve azokat részesítik előnyben, aki kicsit nehezebb körülmények közül érkeztek, mert azt valószínűsítették, hogy ők könnyebben közvetítenek majd érzelmeket. Ez tévedés. Szerintem az számít, mennyire akar az ember közölni. 

    Anno a szívemet-lelkemet kitettem volna azért, hogy elsőre felvegyenek a Színművészetire, mégsem választottak ki. Ha visszamehetnék az időben, megmondanám a bizottságnak, hogy rosszul döntöttek. 

    Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ki merjem mondani, tehetségesnek tartom magam. Nem az a fontos, kit mennyi trauma ért – bár ha azt nézzük, engem is kismillió trauma ért annak ellenére, hogy egységes családból jövök. Inkább az számít, mennyire vagy elhivatott.

    Elhivatottság kell és egy kapu, amin keresztül beengeded a nézőt arra a területre, ahol ugyan sebezhető vagy, de kendőzetlenül őszinte. 

    Gubik Petra / Fotó: Zsólyomi Norbert

    Aktívan jelen vagy a közösségi médiában, de érződik egy éles határvonal a munkád és a magánéleted között, ahová már nem adsz bepillantást. Tudatosan alakítottad így?

    Igen, komoly munkám van ebben. Azt szeretném, hogy akik engem követnek, ne a magánéletemről beszéljenek. Ne az legyen a fontos, milyen zoknit hordok, mit eszem, kivel találkozom, hol járok. Tudom, a szélesebb közönséget nem biztos, hogy érdekli, épp milyen díjat kapok, hol lépek fel, milyen munkát csinálok, de nincs is szükségem arra, hogy tömegek figyelmét keltsem fel. Sosem vágytam az ismertségre. Túl nagy az ára. Borzasztó, amikor nem lehetsz önmagad, amikor nem mehetsz le melegítőben a boltba, nem merenghetsz, hogy a három- vagy a négyrétegű wc papírt vedd meg, mert ott van benned, hogy vajon eközben ki lát.

    Szeretem a hétköznapiságot, szeretek egyszerű emberként élni. Sosem akartam különleges lenni. Gyerekként sem akartam kitűnni a tömegből, nem voltam exhibicionista, csak akkor szerepeltem, ha úgy éreztem, annak helye van. Sosem gondoltam, hogy ki kell árusítani magam ahhoz, hogy a művészetem előtérbe kerüljön. 

    Mégis te lettél a Sztárban Sztár című műsor első női győztese. Pedig a tévé műfaja más, mint a színház, ott úgy képzelem, hogy sokkal többet kell feltárnod magadból, főleg akkor, ha nézői szavazatok is múlhatnak ezen.

    Az, hogy megnyertem a Sztárban Sztárt, óriási mázli. Persze, a kötelező bulvár megjelenéseket én sem hagyhattam ki. Néha kellett csepegtetni ezt-azt, de csak ritkán és okosan. Viszont sosem mondtam semmit, ami ne lett volna igaz, sosem nyilatkoztam csak azért, hogy beszéljenek rólam. Azért fontos előre megszabni a határokat, mert ezzel védheted az intim szférádat. Palya Beával volt egy nagyon jó beszélgetésem a nyáron, amikor együtt dolgoztunk a koncertjén. Pontosan látta, hogy mi történik velem, egyébként is tudja, hogy mivel jár az ismertség és a művész-lét, illetve szerintem hasonlóan döntünk arról, hogy mennyit kommunikálunk saját magunkról. Ő mondta ezt a mondatot – ami nagyon megmaradt bennem: “te tudod, hogy mit képviselsz, és ezt nálad jobban senki sem tudja közvetíteni, alakítani”. 

    Ha valaki követ téged a social médiában, könnyen hiheti azt, hogy minden nap 24 óráját dolgozol…

    Valóban csak annyit látni belőlem, hogy munka, munka, munka, mert ez a szenvedélyem. Nem tudnék ennyit dolgozni, ha nem élvezném azt, amit csinálok.

    Valóban sokat dolgozom, sokféle feladatot elvállalok, és ha este 11-kor hazaérek, még leülök a gép elé is, mert a social média posztok sem az égből potyognak. Az is lehet, hogy pár dolgot kiadhatnék a kezemből, de ha nem én szerkeszteném az írásaimat vagy vágnám meg a videókat, amiket a követőim elé tárok, már nem tartanám önazonosnak azt, amit kommunikálok.

    Ha érkezik egy új felkérés, mi alapján döntöd el, hogy igent mondasz-e?

    Fő szempont, hogy a feladat érdekeljen, hogy lássam benne a kihívást, vagy hogy olyan projekt legyen, ami régóta érdekel és amiben még nem volt lehetőségem kipróbálni magam. De az is számít, ha egy megismételhetetlen ajánlatot kapok. 

    Gubik Petra a Játékszínben / Fotó: Juhász G. Tamás

    A színházi szerepek mellett a karácsonyi időszakban jótékonysági koncerten is láthattunk téged, illetve felléptél a Mi van a zsebemben? című önálló esteddel. Februárban pedig Balázs János Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész mellet szerepelsz a Cziffra Fesztiválon. Hogyan találtatok egymásra?

    Amikor az ember nagyon akar valamit, időt szorít rá valahogy. A felsoroltak közül minden projektem ilyen. A 2022-es Prima Primissima díjátadón Dés Lászlóval és Wunderlich Józseffel adtunk elő közösen egy dalt, ott találkoztam először Jancsival. Beszélgetni kezdtünk, és már akkor szóba került a Cziffra Fesztivál, amiről korábban már hallottam, és ahova még nem volt szerencsém eljutni. Tehát amikor Jancsi felkért, hogy dolgozzunk együtt a fesztivál keretein belül, kifejezetten lelkes lettem. Nem csak azért, mert nagy megtiszteltetés vele együttműködni, hanem azért is, mert közös a missziónk, hogy fúzionáljuk a zenét.

    Ez mit jelent pontosan és hogyan kapcsolódik Cziffra Györgyhöz?

    Jancsival azzal kísérleteztünk, miként tud találkozni a klasszikus zene a népzenével, a jazzel, a popzenével és a prózával. Elkezdtünk dolgozni egy előadói esten, ami időközben komplex előadássá nőtte ki magát. Címe, hogy Találkát adott a sors. Még tart a próbafolyamat, de már érződik, hogy egy igazán emocionális produkjció alakul a kezünk alatt, Oláh-Horváth Sára dramaturg segítségével. A premiert februárban, a MOMkultban tartjuk.

    Felemelő érzés, amikor egy Kossuth-díjas komolyzenész ennyire nyitott személyiség, modern gondolkodó és kapcsolódtok egy alkotói folyamatban. 

    Azt is élmény megtapasztalni, hogy nagyon szépen össze lehet fűzni a különböző művészeteket. Olyan jó lenne, ha a művészek többsége észrevenné, hogy “egyek”. Ugyanaz a célunk, felesleges egymás ellen harcolni, ha ugyanarra tartunk, pláne, hogy ki tudjuk egészíteni egymást. A mi előadásunk is erről szól, nem figyelmen kívül hagyva, hogy van egy Cziffra Györgyünk. Cziffra munkásságáról kell és lehet is beszélni. Csodálatos ember volt, akinek az életén keresztül nagyon sok jelenkori társadalmi problémára világíthatunk rá.

    Úgy tűnik, hogy szívügyeddé vált a művészeti ágak vegyítése.

    Jánosékon keresztül kerültem bele a Talentum Hungaricum programba, ami egy nemzeti tehetségprogram. Pont az a lényege, hogy a folk-, a jazz-, a könnyű- és a komolyzene fiatal tehetségeit felkészítése a művész-létre, miután kilépnek az iskolapadból. Mentorok vagyunk. Én a könnyűzenei csoportokat segítem, részben abban, hogyan tudnak érvényesülni, illetve művészi oldalról látom el őket tanácsokkal. Az a mentalitás, hogy próbáljuk meg művészként újragondolni magunkat, itt is visszaköszön.

    Ez egyszerre megtiszteltetés és jó nagy felelősség.

    Az elején nem is akartam elvállalni. Nem tudtam, hogyan fog beleférni az életembe, mennyi energiát tudok beletenni, mit tudok adni, átadni. De Jancsi, az oldalán Fehér Elemérrel rábeszélt. Két olyan csodálatos művész, akiknek csupán a közelükben lenni is jó. Azt mondták, higgyek magamban, mert szerintük jót fog tenni nekem ez a feladat, többek között azért is, mert egy ilyen lehetőség által az ember megérezheti, hol tart. Ezt sokszor nem veszem észre, mert sok dolgot pörgetek magam előtt.

    Hajlamos vagyok azt nézni egy sikeres nap után, hogy mi az, amihez még nem jutottam el, amire még nem akadt időm, amit még nem olvastam el, de meg kell tanulni megveregetni a saját vállunkat és megdicsérni magunkat a nap végén. Sokszor másoktól várjuk a visszajelzést, miközben magunknak sem adjuk meg azt.

    Eljutottál-e oda, hogy csak azokra a felkérésekre mondasz igent, amelyekre a szíved is igent súg? 

    Azt hiszem, igen. Tudod hány évet vártam erre? Évekig fogaimat összeszorítva ugyan, de mennem kellett és csak csinálnom a feladatokat. Mostanában jöttem rá, hogy néha nemet is mondhatok. 

    A szabadúszó létezésben sosem lehetsz nyugodt, folyamatos a készültségi állapot. Egy igazgatóváltás itt, egy arculatváltás ott, mindig változnak a körülmények. Hogyan éled meg, hogy maximum a jelen biztos?

    Fel lehet tenni a kérdést, hogy szabadúszó akarsz-e lenni, vagy vállalod, hogy lekötöd magad. Én az előbbit választottam, de az élet is erre terelt. A szabadúszással járó állapot hosszútávon csak úgy fenntartható, ha a bizonytalanságot ellensúlyozod egy belső stabilitással, enélkül könnyen begolyózik az ember. Én is néha már az őrület határáig idegeskedtem magam. Magyarországon a művész menedzsment nem annyira ismert fogalom. Ez persze nem feltétlenül baj, mert bár sosem jött oda hozzám senki, hogy majd ő felépít és vezet egy úton, hogy mindig legyen elég munkám, de cserébe nem lettem egy üres brand.

    Próbálom megteremteni a saját egzisztenciámat, hogy legyen nyugalmam, ne függjek színházaktól, produkcióktól. Fontos, hogy ismerjék a nevem, de azt szeretném, ha ezt a nevet már összekötnék azzal a minőséggel, amit képviselek, azzal, ahogy dolgozom, ahogy az életről gondolkodom. Az a célom, hogy ez jusson el az emberekhez. Akkor vagy igazán sikeres, ha a produktum és a saját értékrended eljut a közönséghez.

    Gubik Petra Mi van a zsebemben? c. önálló estjén Tempfli Erikkel
    Fotó: Papp Attila Gyula

    Miután Békéscsabáról Budapestre szerződtél, zenés színháznál helyezkedtél el. Mi a véleményed arról, hogy itthon külön kezelik a zenés- illetve a prózai színészeket, sőt, előbbi jelzőt néha pejoratív értelemben is használják?

    Amerikában a zenés színházat tisztelik, ezzel szemben itthon még mindig mostohán kezelik. Pedig aki ezzel foglalkozik, az a maga nemében utánozhatatlan. Persze nem arról beszélek, aki csak mímeli a szakmát, hanem aki tényleg kirakja a szívét lelkét előadások alatt, és nem mellékesen énekel, táncol. Márpedig nem vagyunk olyan sokan itthon, akik ezt magas szinten művelik. Nem szeretem külön választani, hogy ki milyen színész, mert szerintem egy színművésznek az a feladata, hogy hangokkal közöljön prózában és dalban egyaránt. A nagybetűs művész ezeknek a tudásoknak komplexen a birtokában van. Én is sznob színházi neveltetést kaptam, pont ezért volt olyan időszak az életemben, amikor háttérbe akartam szorítani az énektudásom, hogy érvényesülni tudjak.

    Ez a megközelítés nézői oldalról is jön. Eredeztethető-e onnan, hogy sok zenés színházi rendező inkább arra összpontosít, hogy a dalok megfelelőek legyenek, a színészi játék pedig másodlagos?

    Magyarország borzasztóan el van maradva a zenés színjátszás terén. Kimész külföldre, megnézel egy Broadway előadást és az agyad eldobod. De már itthon is vannak olyan produkciók, amelyekhez millió helyről válogatják össze a színészeket; zenés- és prózai színházakból, ilyen-olyan oldalról, a fővárosból és vidékről egyaránt. A minőség feltétele az is, hogy képesség alapján álljon össze egy csapat. Ehhez olyan rendezőkre van szükségünk, akik a tudást, a kvalitást, a rátermettséget nézik. 

    Nem jellemző, hogy közéleti kérdésekben nyilatkozz, viszont a szavaidból azt veszem ki, hogy nem csak a zenés-prózai konfliktusban érzed szükségét az összefogásnak a színházi szakmában.

    Nekünk, művészeknek, nem az a dolgunk, hogy egymással harcoljunk, hanem hogy a nézőket kimozdítsuk a hétköznapokból, hogy behozzuk a kultúrát az életükbe, hogy lazítsuk, oldjuk az embereket. Képviseljünk bármilyen műfajt, legyünk bábosok, operisták, színházasok, filmesek, egyek vagyunk. Az oldalakban sem hiszek, ha munkáról van szó. A legújabb dalom pont erről szól.

    Nekem is sok mindenről van gondolatom, ami itthon zajlik. Annak, hogy erről nem beszélek nagy plénum előtt, nem az az oka, hogy üresfejű vagyok, egyszerűen csak nem szeretném, hogy ezek alapján határozzanak meg. Mostanában talán már enyhül a helyzet, de másfél éve egy szikra sem kellett ahhoz, hogy robbanjon a bomba – mindenki mindenben politikai szerepvállalást látott. A másik része ennek a dolognak, hogy nem fogok azért visszautasítanii egy munkát, mert x azt monda y-ról hogy… Nekem nem az számít, kiről mit hallottam. A saját tapasztalásban hiszek. 

    Mikor lesz látható a Találkát adott a sors című produkció?

    2024.02.13. KEDD 19:30 – MOMKULT, SZÍNHÁZTEREM

    Jegyet itt tudnak váltani

    Szerző: Korcsmáros Felícia / Színház Online

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram