Kellékes, súgó és rendezőasszisztens is volt már Csóka Tímea, aki közel egy évtizede dolgozik a Szkéné Színházban. Sajtósként hol üres kirakatot szerez meg reklámfelületnek, hol maga plakátol, de ő felel a színház arculatáért is, ügyeletesként pedig már sok néző személyes ismerőse. Csóka Tímeát Jászay Tamás kérdezte.

– Magyar szakos voltál az ELTE-n. Már akkor fontos volt a színház?
– Akkor már igen, de nem volt ez mindig így. Gyerekoromban versenyszerűen futottam, így nem a színházi, hanem a sportközvetítésekért rajongtam. Budapestre is így kerültem, első színházélményemet 15 éves sporttagozatos gimnazistaként éltem meg. A színházhoz vezető utat egy sportsérülés határozta meg. Egy osztálytársammal a Vígszínházba kezdtünk járni, ráadásul egy családi barát révén rögtön a művészbejárón keresztül. Rengetegszer láttuk a West Side Story-t, A padlást, a Dühöngő ifjúságot… Az egyetemre már elkötelezett rajongóként érkeztem, és zseniális színházi szemináriumokra jártam Nánay tanár úrhoz, Györffy Miklóshoz, Szabó Istvánhoz. Gabnai Katalin órája után egyenesen odáig merészkedtem, hogy megkérdeztem, tud-e valami színházi munkát. Így lettem Csizmadia Tibor asszisztense a Merlinben.

– Gördülékeny indulásnak hangzik.
– Pedig nem volt az. Addig keringtem a Deák téren, míg elkéstem, ráadásul tollat se vittem magammal. Ott kaptam életem első színházi intelmét: a jó asszisztensnél mindig van toll, papír és öngyújtó.

– Rendezőasszisztensként dolgoztál ott Jordán Tamás, Magács László, Magyar Éva oldalán is.
– Amikor Magács Laci megtudta, hogy beszélek angolul, bevont az angol nyelvű produkcióiba. Remek színészeket hívott Angliából, akikkel hat hetet próbáltunk. Lement pár előadás, mindenki hazament, amit a szoros érzelmi kötődés miatt rosszul éltem meg. Laci mellett sok mást is csináltam:

Intéztem a Merlinben fellépő külföldi társulatok ügyeit, és a színház sajtósa is voltam.

– Sok helyen voltál pr- és sajtóreferens a Merlin után is: a Krétakör Színháznál, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Szputnyiknál, a Momentánnál, illetve jelenleg is a Protonnál és a hazai függetlenek külföldi megjelenését elősegítő dunaPartnál. Szép lista.
– Évtizedekről beszélünk. Eleinte annyira zöldfülű voltam, hogy mindenkit magáztam, alig mertem megszólítani az újságírókat. Ahogy megismertük egymást, rájöttem, mennyi múlik a személyes kapcsolatokon: nem elég telefonon tartani a kapcsolatot, fontos a színházban is jelen lenni. Sokat segített a Pécsi Országos Színházi Találkozó, ahová Jordán Tamás hívott, és ahol tizenkét évig dolgoztam. Akkoriban a színházi világ apraja-nagyja ott volt Pécsett, kiváló terep volt a kapcsolati háló kiépítésére. Az indulásomhoz képest rengeteg technikai változás történt: ma szinte hihetetlen, hogy faxon jöttek a kikérők a Merlinbe.

A Krétakörben töltött négy év is erősen formálta a gondolkodás- és látásmódomat, amiért nagyon hálás vagyok Gáspár Máténak.  

– Kívülről azt gondolnám, hogy a sajtózás egyhangú munka: sajtóközlemények írása, kapcsolattartás az újságírókkal.
– Ma már rengeteg kreativitást igényel ez a szakma. Nem a legszebb szó, mégis jobban lefedi a munkánkat a marketing kommunikáció megnevezés. A sajtós fogalma gyökeresen megváltozott, kitágult a mögötte lévő világ. A Szkénében én felelek a Facebook- és Instagram-oldalért, szerkesztem a honlapot, folyamatos párbeszédben vagyok a programozóval, összeállítom a leporellót, szervezem a fotóspróbákat és az interjúkat, elkészítem a sajtóanyagokat. Ügyelek előadásokon, amit azért szeretek, mert az újságírók mellett találkozom a nézőkkel is. Feléjük az egyik legerősebb kapcsot a plakátok jelentik, ezekre nagyon büszke vagyok. Korolovszky Anna tervei, amelyek útját az egyeztetéseket követően én kísérem végig a nyomdától a Műegyetem faláig, a kommunikációnk erős bástyái.

– Ennyire sokat hoz egy plakát?
– A néző sokszor a szórólapról vagy a plakátról szerzi az első benyomásait egy előadásról. Volt, akinek a városban megtetszett egy plakátunk, ezért jött el hozzánk.

Más-más csatornákon át, mint az arculat, az újságok, a közösségi média, de meg kell szólítani őket.

– Te hogy kerültél a Szkénéhez? Mit vártak el tőled?
– Németh Ádám, a színház ügyvezetője keresett meg 2011-ben. Bevallom, korábban nem jártam ide eleget, de szerencsére olyan legendás előadásokról nem maradtam le, mint az Arvisura A Mester és Margaritája. Az sem véletlen, hogy újra egy befogadó színháznál kötöttem ki. Németh Ádám önálló munkavégzést vár el, ehhez pedig szabad kezet ad, ami felszabadítóan hat. Ilyen légkörben könnyen jönnek az ötletek. Rögtön az ideérkezésem évében megújult és egységes lett a teljes arculat. Fontos cél volt, hogy a műegyetemistákat jobban bevonjuk. Az egyetem épületében járva-kelve, például amikor a plakátokat teszem ki, gyakran beszélgetek velük, aminek sok tanulsága van. A tanév eleji gólyavezetéseknek mára állandó állomásává váltunk. Létrehoztunk egy új, folyamatosan épülő programot, a középiskolások és egyetemisták bevonását elősegítő Rakpart3-at.

– Mi volt a helyzet az egyetem épületén kívül, amikor idejöttél?
– A szakma akkor főleg Pintér Béla miatt járt ide, és az ő vonzereje kihatott az új társulatok előadásaira is.

Egyszerre kell tudnom gondolkodni a színház és a kritikus fejével. Ami a civil nézőket illeti, elkezdtük bevenni a várost. A jól beazonosítható grafikai anyagaink mindenfelé megjelentek az egyetemistáinknak köszönhetően. Amikor a XI. kerületi önkormányzat jóvoltából egy forgalmas buszmegállóban lévő üres üzlethelyiség kirakatát megszereztem reklámfelületnek, a jegyeladásaink megugrottak. De az, hogy a Szkéné rajta van a fővárosi színházi térképen, máshogy is mérhető. A 2013/14-es évadban egy tucat jelölést kaptunk a Színikritikusok díjára, ami mutatja, hogy jó úton járunk.

– A sajtósnak lehetnek kedvenc előadásai, társulatai?
– Túlzásnak tűnhet, de igaz, hogy a bemutatóig mindig az adott munka a kedvencem. Nagyon szeretek együtt dolgozni a grafikusunkkal és a rendezőkkel: közösen találjuk ki, hogyan jelenjen meg az előadás a külső szemlélő számára. Van, hogy Annával már az olvasópróbán ott ülünk, ötleteket szállítunk a rendezőnek, így születik meg az előadás kreatívja.

– Vannak számodra különösen emlékezetes pillanatok az itt töltött időszakból?
– Nagyon szeretem a bemutatókat, de legalább annyira az előadások életét, alakulását, a kerek fordulókat. Az, hogy együtt ünnepelhettük A nagy füzet ötödik születésnapját, majd a századik előadást, nem csak a Forte Társulat, hanem a Szkéné sikere is.

Vagy amikor nemrég két néző hét előtt pár perccel távozni készült, mert meglátta, hogy több osztálynyi gyerek vár az előadásra az előtérben. Meggyőztem őket, hogy maradjanak, a szélére ültettem őket, hogy ha nagyon muszáj, távozhassanak. A végén feltett kézzel tapsoltak, és hálásan köszöntek el tőlem. De például sokszor jut eszembe az is, amikor Fodor Tamás átvette a színikritikusoktól a legjobb férfi főszereplő díját a Trafóban, és a színészek eljátszották neki a bevonulási zenéjét az I. Erzsébetből. Ezek felejthetetlen pillanatok.

Szerző:Jászay Tamás

Szkéné Színház